Kategória: Horgászatok

Pecavilág dzsembori

Hajnal kettőkor hagytam el az ágyam (és az agyam), összeszűkült szemekkel és tudatállapottal nem nagyon jutott más eszembe csak a zárt osztály. Komolyan elmebeteg vagyok. De legalább nem vagyok egyedül. 🙂 Két ócska kávé, egy gyilkos energiaital, pár kilométer, és néhány irredenta dal meghallgatása után, de pár perccel a megbeszélt időpont előtt értem a megszokott logisztikai pontra. Hajnali háromkor már túl voltunk az egy autóba cuccoláson és a Gaja-patak felé fordultunk. Félúton felvettük Marcit, hogy ismét egy közös pecán mozdulhassunk el a szegmensben.

A peca lassan és nehézkesen indult, kicsi a víz ennyi embernek, vártam, hogy kicsit szétszakadozzunk. Ugyan már az első helyen halat tudtam akasztani, de az gyorsan le is lépett, persze szidtam is az egyágú szakállnélküli aszoskodást, holott tudtam, hogy én voltam a balfék. Berozsdáltam.

lelassult kanyargó, ahol végre otthon éreztem magam…

Aztán beindult a bolt, ahogy mondani szokták, kicsit ráéreztem, ugyan jóval több volt a lemaradás, mint a megfogott hal, de nem unatkoztam és már nem is bosszantott a dolog. Sajnos szumma egyetlen olyan beállót találtam, ahol én hagyhattam az első lábnyomot, de így is sok helyen tudtam valami kapásfélét kicsikarni.

a legnagyobb pisztrángom

Miután bejártam a patakot, jól megéhezve, jól megszomjazva értem vissza az “alaptáborba”. Pörkölt bográcsban, fehér kenyér, savanyúság, tonik, kávé. Kis pihenő és az elmaradhatatlan csali és felszerelés mustra. Most elsősorban a legyek érdekeltek, soha eddig nem tetszett annyira a legyespeca, mint amit itt láttam a srácoktól. Baj lesz még ebből, semmi kétség…


Zagyva-tavasz

Zagyva a gátról:

zagyva20160327

Indulj el egy úton…

skill_wobbler_20160327

Balinka skill wobblerrel (nem Ő(n) volt a célhal 😉 )


kékség

kekseg

nagyon kék


másnap

az elcseszett nap után

domolyko150323

domolykó skill-wobblerrel


Tavasz van

Domolykó, napsütés, boglárka

domolyko150307


Hernád-álom

Vekker nélkül ébredtem, gyors frissítő zuhany, majd az előszobában táskába összekészített ruhákhoz, bedobtam a termosznyi frissen főtt kávét és egy pár szendvicset. Indulás előtt még egy csészényit benyeltem a forró kávéból és megsimogattam a fiúk kobakját. Nemsokára már őket is vinni fogom, biztosan nagy pecások lesznek 🙂
Az éj fekete sötétjében szépen fogytak a kilométerek, és az út elején még szemerkélő esőt is magam mögött hagytam. Épp csak derengett, amikor a kesznyéteni Sajó hídon hajtottam keresztül, lassítottam, szinte meg is álltam, hogy lenézhessek a folyóra. Nem voltam késésben, tulajdonképpen nem is kellett sietnem nagyon, hiszen az akkor előttem lévő három nap jelentős részét a horgászatnak szentelhettem, lábam mégis egyre mélyebbre nyomta a gázpedált. A megbeszélt idő előtt vettem fel Fefét, az útba eső kisboltban feltöltöttük élelmiszerkészletünket, mely a rengeteg cserkelés közben elhasznált energiánkat volt hivatott pótolni. Ekkor még nem tudtuk, legalábbis én nem tudtam, hogy olyan helyeken fogunk járni aznap, hogy a kisbolt komplett raktárkészlete is sovány lenne, a minél több hal megfogására, minél hosszabb folyószakasz felfedezésére irányuló kajtatás során felemésztett energiánk pótlására. A Sajón kezdtünk, vagyis inkább folytattuk, ott, ahol tavaly ilyenkor abba hagytam. A kocsinál megreggeliztünk és annak ellenére, hogy a falat már igen jól esett, mégis gyorsan szinte rágás nélkül tömtük magunkba, hogy mielőbb horgászhassunk.Csípős hideg volt, így mielőtt még combközépig merültünk volna a folyó vizébe, magamra vettem a vastag mellényem, ami a vízen végig szaladó őszi szél miatt igen hasznos holminak bizonyult. Kicsit aggasztott is, hogyha egész nap kitart a szeles idő, az nagyon felemészti majd az erőnket.

Nehézkesen indult, egyrészt a halak sem versenyeztek, hogy egymás elől felzabálják kedvenc táplálékaikat utánzó csalijainkat, másrészt, ilyenkor először át kell hangolódnom a Zagyvai pecáról erre a nekem megszokottól teljesen eltérő, másfajta, domolykós vízi világra. A legutóbb sikeresnek bizonyult módszereket, trükköket próbáltuk, azonban még kapásig sem sikerült eljutnom. A folyó reggeli csendjét Fefe törte meg, illetve egy jóféle domolykó pocskolása, mielőtt Feri nyakon csípte. Reméltem, hogy nem hiába jöttünk erre a helyre, és nem feleslegesen császkálunk fel-alá a lehűlt vízben. A part felé dobtunk, a vízre hajló füzek, fűcsomók alatt kerestük a halat. Először lefelé haladtam, hol az egyik, hol a másik partra váltottam mikor végre egy olyan helyhez értem, ahol már dobás előtt tudtam, hogy halam lesz.

Az első rövid lett, a második már majdnem jó, azonban a harmadik dobás úgy sikerült, hogy teljesen biztos volt a kapás. Alig indítottam el a csalit, épp csak elkezdett veretni a kis wobbler, amikor el is nehezedett a szerelék majd csak egy lomha rúgást éreztem. Rögtön akasztottam és rögtön tudtam, hogy ez esetben nem domolykóval van dolgom. Erősen húzott, meghajlott a kis privi rendesen, de túl sokáig nem gyötörtük egymást, egy perc után már a kezemben volt a hosszú hétvége első hala, az első pergetve megfogott márnám.

hernad_pecavilag_2012091416_5

Fefének még sikerült domit fogni, illetve nekem is volt elhibázott kapásom és volt, hogy szinte a lábamig követte a wobblert a hal, de mivel az előttem álló napokat elsősorban a Hernád horgászatára szántam, tovább indultunk. Gyönyörű helyeken horgásztunk, rengeteget sétáltunk, hol a parton, szárazra került kavicspadokon, hol a kavicsos mederben, hol hosszan lefelé, hol legalább olyan hosszan fölfelé. Útba ejtettünk igazán húzós vizet, hatalmas, lassú visszaforgót, meredek leszakadt partokat, vízbedőlt ölnyi fákat. Voltak jó kapásaink, domolykókat is sikerült kicsalnunk rejtekükből, de az igazi peca csak ezután következett. Ahogyan haladtunk a Hernádon fölfelé, elértük azt a folyószakaszt, a domolykóparadicsomot, amiről már annyit hallottam, amiről eddig csak álmodtam. Ahogyan a vízben gázolva közelítettünk a legjobbnak bizonyuló helyek felé, ahogyan egyre több igazi domolykótanya tűnt fel a szemem előtt, úgy kerített egyre inkább hatalmába a halfogás ősi ösztöne. A dobásokkal csak finoman közelítettem a legjobb helyek felé, mindig egy-egy fél méterrel közelebb. Közben figyeltem Ferit, amint előbb elhibázza, de a következő dobásra már megfogja az elsőt. Minden dobás, minden pillanat különleges egy ilyen közegben, az elmúló időt képkockánként tárolod el, hogy majd később, amikor messzire sodródsz, újra és újra mindent maradéktalanul felidézz. A szikrázó fényeket, a hangokat, a csobogó vizet, a szelet, a talpad alól elgördülő gömbölyű kavicsokat. A halakat és a barátságot. Persze igazi unikum az, amikor a csalit, amit aprólékos munkával erre a jeles alkalomra készítettél, elkapja a hal. A hal, amire eddig vártál. Nem tudom mennyi domolykót fogtunk itt, nem számoltuk, nem tudom mekkorák voltak a legnagyobbak, nem mértük, azt viszont pontosan tudom, hogy megint felejthetetlen, örök élményekkel gazdagodtam.

hernad_pecavilag_2012091416_3

Még egy helyen álltunk meg, fogtunk is, de mivel már tizenkét órát pici megszakításokkal a vízben töltöttünk és sajnos Ferinek is hamarosan vissza kellett menni, elindultunk Pere irányába, a III. perei Pecavilág fórumtalálkozóra. Útközben azért Abaújszántón még megálltunk a Szerencs-patakot szemrevételezni, de tényleg csak megnéztük, a botok a kocsiban maradtak. Szerintem jövőre egy délutánt rászánok a patak halaira.

hernad_pecavilag_2012091416_4
hernad_pecavilag_2012091416_2

hernad_pecavilag_2012091416_1


Alpártól Ipolyig

Huhh, nem írtam semmit ide már megint, mert mindig csak a peca megy…. 🙂 Na, azért annyira nem volt az rossz. Voltam például Tiszaalpáron, igen jó társasággal, ahol megint egy pecavilágos fórumdzsembori keretében váltottunk valósra virtuális haverságokat. A nagy bratyizás közben persze horgásztunk is, több-kevesebb sikerrel. De végül nem is igazán adtunk bele apait-anyait. Egy biztos, furák azok az alpári halak 🙂


Aztán voltunk az Ipolyon is. Megint tudatosult bennem, imádok vízben gázolni. a nagy vízben “nyargalászás” közben akadt néhány domolykó, de sajnos elég siralmas napot fogtunk ki. Persze lehet kár volt indulás hajnalán a kisördögöt a falra festenem, de már a legelején mondtam -kár volna tovább menni a Zagyvánál 🙂

mert a Zagyva jó 😉 na majd innen folytatom…


Megint március

Úgy látszik a márciusok kimaradnak a blog életéből. Vagy csak egyszerűen a márciusok ilyen titkosak, vagy márciusban valamiért nincs kedvem semmit írni. Vagy. Pedig voltam kint jópárszor. Jártam a már jól bevált megszokott helyeimre és kerestem újakat is. Most először megyehatáron kívül is. De lehet nem is először. De biztos nem utoljára. Jártam a Zagyva partot többnyire egyedül, de volt, hogy Joci is elkísért. A susnyás közepén, kilométerekre az autótól karfás bojlis székről vizionált, meg kavicsos Duna partról.:) Fogtam csukát, balint (tudom, hogy tilalom van, kerültem is a lehetőséget, de még így is volt pár) meg domolykót, meg… meg mást nem. vagy mégis. nem, mégsem 😉

 

 


kis domis pálya
 

zagyva_panorama_2012_03_03


bálinthal

Alig vártam már, hogy a jég engedjen. Szerdán még teljesen szélességében jég borította a vizet, csütörtökön még nem hittem, de pénteken már bíztam benne, hogy hétvégén ismét pergethetek a Zagyván. Csak jobb ez, mint a lékpeca.

Rengeteget sétáltam a kellemes tavaszi időben, ahol a hülye nagy szél nem ért, határozottan melegem volt. Így az induláskor még indokoltnak tartott vastag pulcsit is a hátizsákban cipelhettem. Aztán az egyik helyen, ahol sneciket láttam, sokadik dobásra sikerült megfognom az idei első balinom. (hmmm, jöhetett volna egy hónappal ezelőtt 🙂 )

 

Később még volt egy gyámoltalan kapásom, de hiába voltak ragadósra fenve a horgok, nem akadt meg. Na majd legközelebb.


jég, lék, guminő

Irány a jég. Már csak ez hiányzott. De összehoztam. A súlyosabb sérülteket hátulkötősben kezelik valahol egy lepusztult kórház legeldugottabb rácsos ablakú helységeiben, én meg itt a tó kellős közepén, a lék mellett várom a csodát. Egyelőre még szabadon, de ami késik… Szóval délután egy körül, amikor a légnyomás rohamosan esni kezdett és a halak amúgy is gyenge téli étvágya már jócskán alábbhagyott, kint is voltam a jégen. Az első és egyetlen dolog a sztoriban, ami mentesít a kényszerzubbony viselése alól az, hogy a lékek már készen vártak. Vagyis inkább alig voltak visszafagyva.


Egy kétméteres snecizőt szereltem fel, nyolcas zsinór direktbe, a négytized grammos úszót fél antennára súlyoztam, mert az jó. Pláne jó olyan kis sörétből, amiből vagy tíz darab kellett ehhez. Az éppen hogy csak plusz fokos melegben eldermedt ujjakkal már ez kihívásnak számított. A horogra pinkit tettem, szórtam is néhány szemet az úszó köré és vártam az első halat. Aztán még sokáig vártam, és még tovább. Aztán a következő lék sarkában is vártam. Szürkülni kezdett, lábam is fázott már, összepakoltam.

Guminő szindróma. Mondta Joci, miután elárultam neki, hogy lékpecálni voltam. Nincs igaza, pedig még csak kapásom sem volt 😀