Kategória: Horgászatok

három év

Három óra húsz perec, vagyis perc. Gondoltam ma visszamegyek oda, ahol eseser ötösöket mentek ki hosszúzsinórra kötött karabinerrel. Pedig nem, elég volt a saját csalimat az elszakadt fonottba akasztani. De mindegy, lassan már három év is eltelt azóta. Akkoriban és azóta is sok minden megváltozott, viszont amit valamikor, talán tavaly tavasszal mondtam a régi hídnál, azt most is úgy gondolom. 😉

No, szóval ma próbáltam fogni egy szép és méretes balint, mert az most igen jól jött volna. Ehelyett sétáltam egy nagyot, horgásztam gumival, de többnyire wobblereztem. Közben teszteltem félkész csalikat. Végül azért nem maradtam “hal” nélkül. Bár ez a kayakfishing egyik elõnye, nekem is szokott jönni ez-az.

most egy J-7-S érdekes horog tuninggal:

meg, ha már annyira benne vagyok az eseser fogásban: SSR-5-P dróton:

ja igen, még valami. Balint csak azért nem fogtam, mert nem tudtam volna hitelesen igazolni, ugyanis a gépemen nem lehet tudom beállítani, hogy a fotóra ráírja a dátumot. 😀


haltalanul

még vasárnap horgásztam sétáltam erre egy jót. pedig hideg is volt és halat sem fogtam.


kanyar, kanyar hátán


egy vidra


“a part alatt”


hód munka


majdnem Tisza-tó

Az egész héten várt Tisza-tavi sügérpeca a vízfelszín állítólagos halmazállapot változása miatt elmaradt. Legalábbis nekem 😉 Nem különösebben érintett rosszul a dolog, gyorsan előszedtem a “B” végszükség tervet, amit már legalább egy hónapja fontolgattam, ráadásul a napokban elég jó infókat is hallottam.

Szabadidőm kevés, napfényes, vagyis inkább világos óráit mindenképpen vízparton, horgászbottal a kézben akarom eltölteni. Csukát mostanában eleget fogtam, gondoltam megint a domolykókat keresem meg a Zagyvában, ezzel töltve ki az üresen maradt szabad órákat. Egy régen nem horgászott überszupertitkos helyemre mentem, ahova rajtam kívül alig-alig vetődött ember, pláne halfogás céljából. Ez mostanra már kicsit megváltozott. Most találkoztam egy humanoiddal, aki már-már halfogásra szinte alkalmas eszközt szorongatott jobb kezében mellső végtagjával, ám ezt használni még csak igen felületesen tudta. Legrosszabb esetben is az óvatlan, tapasztalatlan csukaifjoncokat fenyegette némi veszély. Mint egy megriasztott vaddisznó konda, úgy csörtetett végig előttem és rettenetes csilli-villi támolygókanalával szétcsobogta a vizet. Szerencsére hamarosan beleunt a horgászatba sikertelenségbe és visszamászott a fára visszafordult. Újra csend lett.

Legutóbb tavaly kora tavasszal voltam itt, akkor szép balinokat és domolykókat sikerült becsapnom, ám most nem működött az akkor jól bevált stratégia. Igaz, akkor a fákon kezdtek zöldülni a rügyek, a víz is már melegedni kezdett, most meg éppen hűl. Egy vízbe dőlt, lekopott kérgű nyárfa mellett volt az első egy kapásom, épp amikor már a visszavonuláson törtem a fejem. Sikerült megakasztanom, de még mielőtt a fa alól kifordítottam volna, kiakadt a horgom. Valószínűleg kis csuka lehetett. Még néhány percet – talán tízet is- rászántam a megfogására, hogy megmentsem a napom az elkerülhetetlennek látszó betlitől. Minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült újra kapásra ingerelnem, viszont a megfutamodás, megadás gondolatán felülkerekedett az ősi ösztön. Tudtam, hogy folyásnak lefelé két-háromszáz méterre tőlem van egy mélyebb rész, amit ugyan a túlpartról lehet jobban meghorgászni, azért innen is érdemes lehet megdobni. Elindultam, a közbeeső helyeket meghagytam a visszaútra, bár tudtam, ha ott nem fogok halat, akkor a lehető legrövidebb úton, a lekaszált réten keresztül megyek vissza a kocsihoz.

Néma csendben mentem a vízig, mégis a túlpartról belógó lombtalan ágak alatt apró snecik rebbentek szét. Egész nap nem láttam sehol őket. Bíztam benne, hogy a küszökkel együtt megtaláltam a rablók rejtekét is. Pár centis gumit kötöttem a zsinórom végére, amolyan kissnecit, azzal tapogattam át a feneket. Akadós volt, de hosszas keresgélés után találtam egy pár méter hosszú sávot ahol csak néhány nagyobb elmerült ágon, benyúló gyökéren kellett keresztül vezetni a csalit. Már többször húztam végig a csalit, amikor félúton, ott ahol nem volt akadó, keményen koppant, mintha fába húztam volna. Ösztönösen akasztottam, amire egy lomha rúgás volt a válasz. Igyekeztem gyorsan kivezetni a halat az akadóból, hogy ne tudjon a gyökerek közé beállni. Előttem a visszaforgó mélyében körözött, csak reménykedtem benne, hogy szép domolykó lesz és nem csuka. Amikor feljebb húztam, a letisztult vízben már látszott a nagy, széles feje, és az is tisztán látszott, hogy jól akadt a horog. Leereszkedtem a vízig, kézzel emeltem a partra, hogy néhány gyors fotó után szabadon ereszthessem. Gyorsan dobtam még néhányat (bár tudtam, hogy teljesen hiába), de egy félresikerült leakadással egy nagy, víz alá merült ágat megmozdítottam, amivel egész biztosan megzavartam aznapra az egész helyet.

Tovább mentem, még párszáz métert sétáltam. Kerestem a halakat. Sehol nem láttam árulkodó küszöket mozogni, sehol nem sikerült kapásra bírnom a rablókat. Visszafordultam. Már csak néhány ígéretesnek tűnő helyen dobtam, de az autótól nem messze egy tuskóba szakítottam a gumihalat. Az üresen maradt zsinórt feltekertem, nem kötöttem fel új csalit. Abbahagytam a pecát.


Mártély

A horgászcuccokat kellett volna összekészítenem, de mivel semmihez nem volt hangulatom, inkább olvasni kezdtem. Éjjel egy óra is elmúlt, csak azért tettem le a könyvet, mert tudtam mennyire nyűgös leszek, ha nem pihenek legalább egy pár órát. Keveset aludtam, persze azt is rosszul. Csak forgolódtam. Az álmok keveredtek a valósággal, ébredéskor az ágy szélén ülve próbáltam rendet tenni ott bent, tisztázni, hogy meddig tartott Alaszka és a vadon és hol kezdődött a Tisza holtág. Nehezen, de sikerült az ébredés.

Reggel öt körül nem kicsit kellett kapkodnom, hogy alig egy órával később Jocit fel tudjam venni a tőlem közel ötven kilométerre megbeszélt helyen, és neki vághassunk első csongrádi túránknak. Hódmezővásárhelyen megálltunk az első útba eső lángososnál (mert addigra már kellően felizgattam a gyomrom), hogy egy jókora forró sajtos-tejfölössel a bélésünkben hódíthassuk meg a Mártélyi Holt-Tiszát. Gyors pakolászás után televágtuk a hatos faladikot kábé másfél tonna műcsalival, nagy lélegzetet vettünk és egy pici pálinkát, majd elhagytuk a “kikötőt”.


Vízalatti erdő

Először a nagyobb privit szereltem fel, a wolfram végén a kapocsba gumihalat akasztottam. Még a csatornán eveztünk, talán húszat sem dobtam, amikor a gumi helyére egy hendméd wobbler került, és egy vízfölé hajló bozótos alól kicsaltam az első csukakölyköt. Bár nem túl nagy fogás, igen örültem neki, mert a hirtelen jött lehűlés miatt egy sima betlinél nem láttam többet ebben a hétvégében. A csatornáról kiérve, a túlparton vízben álló tuskóerdő horgászszívet megdobbantó látványa fogadott, fent a magasban darvak köröztek hangos lármát csapva. A villanymotor jótékony hatásának köszönhetően pillanatokkal később már a vízi dzsungel kellős közepén horgásztunk. A felszín fölé magasodó korhadt törzsekből, ágakból próbáltunk következtetni a felszín alatti útvesztő tiszta ösvényeire. Azonban nem kellett sokat dobnunk, gyorsan rájöttünk, itt bizony minden akad. Néhány szakadás és szabadítás után sikerült egy újabb kicsi fenevadat csónakba emelnem, miután a laposról a mélyebb víz felé cincált apró neonzöld (van erre a színre egy sokkal találóbb megnevezés) twisztert prédának nézte. Utána a napsütötte parton, majd megint az árnyékban próbáltuk megtalálni a halakat. Közben előkerült a nehézfegyverzetem is. A mélyebb részeken próbáltam támolygókanalat etetni a termetesebb ragadozókkal. Régóta nem dobáltam már két méternél hosszabb és 10 grammnál nagyobb dobósúlyú bottal. Nehéznek és ügyetlennek éreztem, nem is erőtettem sokáig, pedig most is biztos vagyok benne, hogy azzal lett volna esélyem jobb csukát kapásra ingerelni.

Később, a holtág kerek-tónak nevezett részén sikerült újra egy óvatos kapást kicsikarnom. Nem volt ez sem túl nagy, nem is védekezett különösebben, mégis valami különös jóérzéssel töltött el. Nem mellesleg ez a jó érzés köszönhető volt a Napnak is, ami éppen a hátam melengette laposszögben érkező sugaraival. Miután a környéket a legkülönfélébb csalikkal tüzetesen átvizsgáltuk, visszafordultunk és a holtág alsó vége felé fordítottuk a csónak orrát. A csónakból pergetést tiltó táblát (csak halkan jegyzem meg, a rabsicokat nem érdeklik a táblák. Nem olvasni mennek, hanem halat lopni. Mindenáron. Ha a vízkezelő mindenképpen ezt látja a gereblyézés visszaszorításához vezető helyes útnak, szerintem sokkal elegánsabb volna mindennemű horgászatot megtiltani az adott szakaszon.) elhagyva ismét horgászni kezdtünk. Alig másfeles vízben húztam a “tigrincs”színű gumit, amikor a csónaktól három-négy méterre agresszív rávágás után halat akasztottam. Az egynyolcvanas privi szép ívben meghajlott, tudtam, hogy az addigi legszebb mártélyi halam lesz. Nyilván azzal is tisztában voltam, hogy nem rekordlistás hal védekezett a zsinór túlsó végén, mégis meglepődtem, amikor a várt csuka helyett egy süllő vert burványt a felszínre.


Viszlát!

Két-három gyengülő húzás után emeltem ki a vízből, majd fényképezés után szabadon eresztettem. Még vagy egy órát dobáltunk, de a Nap az ártéri nyárfás mögé bújt, kezdett sötétedni, a gorombán hűlő levegő visszafordított minket a kikötőnkbe.

Másnap reggel hétkor indultunk neki, az autó hőmérője mínusz három fokot mutatott, deres volt minden. Jóval kevesebb cuccot hoztunk magunkkal, én már botot is csak egyet tettem a ladikba. A horgászatot ott folytattuk, ahol a süllőt sikerült fognom. Próbáltunk a bokrok és vízbedőlt fák közé dobni így sikerült egy-egy kis csukát horogra csalni. A soványka zsákmány miatt egyre többször váltottunk helyet, néhány dobás után, ha nem volt kapás, gyorsan tovább álltunk. A holtág egyetlen részén találtunk a felszín közelében apró keszegeket, és azokat riogató balinokat. Jobb ötlet híján itt elidőztünk, annak ellenére, hogy itt sem volt sokáig kapásunk. A wobblerem csak egy kis balin követte a csónakig. Gumival egy-egy gyámoltalan kapást rontottam az alattunk lévő négyes vízben, majd egy hasonló után sikerült egy kis süllőt fognom. Néhány helyet még megvizsgáltunk, de a halakat nem, csak a holtág partjánál gyülekező vadkacsa hadat sikerült riogatnunk.


Mártélyi Holt-Tisza


Bíbor folyó

Bíbor fénnyel izzott a napkorong azon a késő őszi reggelen, amint a kistelepülés szélső házai fölé araszolt. A látóhatáron fekvő ólomszürke felhőket alulról festette színesre, hogy azok távoli megmászhatatlan bérceknek tűnjenek. Máskor, amikor munkába rohan, észre sem veszi ezt. De a látvány most valami különös, megmagyarázhatatlan érzéssel töltötte el. Kesze-kusza gondolatok jártak a fejében, vizekről, halakról, emberekről. Sietett, az előtte álló nap egyetlen pillanatát sem akarta elpazarolni. Lekanyarodott a kerékvágta földútról. A gátak között köd volt és hideg, a lekaszált füvön dér csillogott, de ez nem zavarta, végre megint a Zagyva parton volt, ott, ahol igazán ki tud kapcsolni az egyhangú hétköznapok esztelenségéből.

Embert, másik horgászt nem látott, csendes, mozdulatlan volt minden. A reggeli némaságot csak a sárguló füzekről imitt-amott felrebbenő fácánkakasok riadt rikácsolása zavarta meg, majd utána ismét minden nesztelenné lett. Csizmát húzott, gyors mozdulatokkal szedte össze holmiját a kocsiból, hogy mielőbb dobhasson, hogy szervezete mielőbb hozzájusson a rávágáskor felszabaduló adrenalin adagjához.

Felszerelt bottal érkezett, pedig ez nem jellemző rá, a kapocsban egy hét centis gumi volt. Olyan, amit pár napja legjobban evett a hal. Az első helyen a túlpartról vízre hajló fűcsomók alá dobott, csukát keresett. A víz is néma volt, csak egy-két a horogra akadó falevél, gyökér emelte meg a pulzusát. Mielőtt tovább indult volna, végig dobálta az összes lehetségesnek tűnő csukabúvóhelyet. Nem volt kapása. Már majdnem egy órája horgászott, amikor az első halat sikerült becsapnia. Alig lehetett méretes a rabló, a jighorog a száj szélébe akadt, könnyen tudta szabadítani. Gyorsan csúsztatta vissza a vízbe. Tudta, hogy megint megtalálta prédáit és megtalálta a megfelelő csalit is. Utána már folyamatosan fogta a csukákat, igaz nem voltak nagyok, de szinte minden helyről sikerült, ha halat nem is legalább kapást kicsikarnia. Rengeteget sétált, dél már jócskán elmúlt. A Nap egyre melegebben sütött, a reggel még oly szükséges vastag pulóverek már nyűgnek tűntek neki. Levette a göncöket, de mielőtt a hátizsákba tette volna, leterítette egy fűz tövébe ahol megszorult a meleg levegő. Az ősz vörössárga fényeiben hanyatt dőlve élvezte a csendet, a magányt. Táskájából elővette az otthon előre elkészített szendvicsét, termoszból meleg teát ivott utána. Igen jól érezte magát, nem cserélt volna senkivel. Visszafelé wobblert akasztott a kapocsba, hátha sikerül balint is fogni. Látott néhány rablást jövetben.

A bokrok, vízbedőlt fák mögötti visszaforgókban, ahol a küszök is mozogtak, dobott párat. Nem vizsgálta át tüzetesen, inkább csak megérzésből horgászott. Néhány balin kölyköt így is becsapott, a legnagyobb is jó, ha volt harmincöt centis. Az autója közelében még megállt, megvárta, hogy a Nap lemenjen. Az utolsó halát már teljes sötétben fogta. Rendesen elfáradt.


október 22.

Fel akartam tölteni az ezres Exage dobját az új powerrel, amit még tavasszal vettem áákcióban 😉 Most meg ősz van és a tekercs már nincs meg, valahol “elkeveredett” egy kisebb mágneses viharban. Ami felénk meglehetősen gyakori. Egy ilyenben tűnt el a …, de az egy másik sztori. Szóval, mivel az életem jelentős hányadát valaminek a keresésével töltöm, úgy döntöttem nem idegesítem magam, marad a régi zsinór. Majd feltöltöm az újat, ha magától előkerül.

Ezek után este már nem volt kedvem összekészíteni a cuccaimat, így azt is reggelre hagytam. Na, azért nem voltak annyira szanaszét, de jobb lett volna néhány előkét, ezt-azt előkészíteni, hogy ne horgászat közben a vízparton kelljen, amikor amúgy is olyan szűkös az idő. Nehezen keltem reggel, a kávéfőzést félálomban oldottam meg, a szenyó és teakészítés már egyszerűbb volt az első dózis kávéval. A teát egy másfeles ásványvizes palackba töltöttem, mert a fenti okok miatt nem kívántam a termoszom előkeríteni. Forró cucc és a műanyag találkozásakor következett egy kis fizika és egy-két keresetlen mondat. Itt már jelezte a család, hogy ők még szívesen aludnának.

Épp a kocsiba pakoltam, amikor csörgött a telefonom. Gondoltam Joci szól, hogy késik tíz percet, amit amúgy bele is kalkuláltam az indulásba. Naná, hogy most nem késett, sőt már majdnem a Zagyva parton járt. Hogy ne kerüljük el egymást egy új, pontosabb helyet egyeztettünk.

Egy kocsmában találkoztunk, (ahol épp egyik törzsvendég vakolta a falat, néhány kisfröccsért, barterba. A másik a játékgépet próbálta jobb belátásra bírni. Látszólag mindegyikük inkább kevesebb, mint több sikerrel. De ez mellékvágány.) Gyors és híg kávé és néhány tengelytnemannyirakímélő kilométer után, beélesítettük a pecákat. Hideg volt, a mellény alá felkerült a plusz pulóver, amit vésztartalékként tartok a kocsiban. A pót zokni sem jött volna rosszul, de már lusta voltam levenni a csizmát. Néhány bemelegítő dobás után a múlthéten meglesett csuka búvóhelyéhez siettem, hátha sikerülne megetetni valami gumival. Nem sikerült, de most nem is láttam, mert víz már jóval opálosabb volt, valószínűleg a belső-Zagyva átmosásának köszönhetően. Már kezdtem kicsit elkedvtelenedni, mert a múlthéten még jól működő csalivezetéssel és fogós csalival nem hogy halig, de még csak kapásig vagy valami kapásszerűségig sem jutottam el. Ami különösen bosszantott, hogy a csukákat már a gumi csobbanásával elriasztottam.

Már a sokadik dobáson voltam túl, amikor végre megtört a jég, illetve csak bíztam benne, hogy megtört. Olyan volt mintha, valami megfogta volna a gumihalat. Újat dobtam, igyekeztem az előző pályán végigvezetni a csalit, amikor határozott kapás kényszerített bevágásra. Szép csuka volt. Ráéreztem. A következő szakaszokon, amik nem tűntek jónak, nem is időztem sokat. Két-három dobás után már léptem is. Aztán egyik dobásommal megint halat találtam, amivel vagy harmadik dobásra sikerült is megetetni a gumihalat. Körülbelül tizenegyig tudtunk halat fogni utána mintha teljesen eltűntek volna. Hiába cserélgettük a csalit, hiába dobtunk a látszólag legjobb helyekre.

Hazaindulás előtt sikerült még egyet fognom, de az már csak a kivétel volt, ami a szabályt erősíti. 😉


alkonyatig

Megint reggel nyolckor indultunk (volna 😉 ), nem sokkal később egy jó, forró kávé után már a gáton zötykölődtünk, hogy ott folytassuk a horgászatot, ahol egy hete abbahagytuk. Ahogyan illik, rögtön az első dobásra szakítottam be az első gumit. Nem voltam túl boldog, miközben újra szereltem azon járt az eszem, hogy még most kellene abbahagyni az egészet, mielőtt még nagyobb gondok nem lesznek. Maradtam. Talán tízet, ha dobtam, egy bokor alatti törés mellől erős rávágás jött. Jó halat akasztottam, görbült is a nagyobb privi rendesen. A tiszta víznek és a viszonylag magas partnak köszönhetően végignézhettem, amint a csuka minden erejét, ösztönét és rutinját összeszedve próbál megszabadulni a csalitól és tőlem. Szerencsére nem sikerült neki, szákolás és gyors fényképezés után már úszhatott is tovább.

A fogás és a fárasztás élménye feltöltött és olyan lökést adott, ami egész napra kitartott. Alig mentem lentebb egy kőhajításnyit, a következő kikoptatott helyen megismételtem mindent. A szakítás már menetrendszerűen ment és egy jó csukát is megakasztottam. Igazán látványos kapása volt, mert a túlpartra kidobott és onnan visszapöccintett csalit vette le a vízbeérés pillanatában. Sajnos (vagy nem sajnos?) nem akadt rendesen és a fárasztás végén a lábam előtt szabadult meg a horogról. Rengeteget dobtunk, sokat sétáltunk a kellemes őszi levegőn. Két kapás közt, menet közben megettük az otthonról hozott zsíros kenyeret, ami többet ért ott és akkor, mint egy puccos étterem aranyszegélyű étlapjáról bármi.

Sokat haladtunk, éppen egy igen jó, négyes-ötös körüli csukát figyeltem (persze próbáltam is megfogni, nulla sikerrel) amikor Joci kiabálását hozta a szél. Odasiettem, megszákoltam neki egy termetes domolykót, amit a magas part és óriás dzumbuj miatt, ő egymaga nem tudott. Még mentünk tovább, de a nap már egyre alacsonyabb szögben sütött és a szél is felélénkült. Már majdnem besötétedett mikor visszafordultunk az autókhoz.


Amikor hátrafordultunk és ilyen fényeket láttunk, befejeztük a pecát

Jó negyven percig tartott az út vissza. 🙂 már vaksötétben pakoltuk le a cuccokat az autóknál, pár percet még beszélgettünk Ryobiékkal (aminek külön örülök, hogy személyesen is találkoztunk). Este nem kellett ringatni, de álmomban még egy-két kapásnak bevágtam…


tizedik hó kilencedike

Reggel nyolcra beszéltük meg az indulást. Szerencsénkre az eső nem nagyon ártott a gátnak, így nem sokkal később ;), már a vízparton raktuk össze cuccainkat. Rögtön az első helyen elkezdődött a bajság. Pedig itt még nem is tornyosultak a sötét fellegek a fejem fölött. Wobbleremet a legígéretesebb helyeken húztam, és talán az ötödik dobásra ment el az első halam, ami elég jól húzott és nem is vagyok róla meggyőződve, hogy csuka volt. Gumira váltottam. Ugyanott a következő cirka húsz dobásból kettő csukát akasztottam, mindkettő lefordult. Bosszantott, jiget cseréltem. Elindultam Joci után, mert hallottam, hogy jobb halat fáraszt. Lefotóztam, kezében egy szép csukával.


A harmadik helyen voltam, amikor gumira agresszív rávágást kaptam, sikerült is megakasztani a halat, de néhány másodperccel később megint megkönnyebbült a cucc. Egy csendes, vagyis inkább nem túl hangos “k_anyád” jelzős szószerkezet hagyta el a számat. 4:0 oda. Természetesen itt nem volt még vége, még ugyanabban a beállóban sikerült összehoznom az ötödik lemaradást is valamint a következő száz méteren további kettőt. A hetediknél, mivel az már a partnál akadt le, tisztán látszott, hogy a horog éppen a szájszélben akadt. Az “egynyócvanas” privi kevés volt ahhoz, hogy a csontos csukaszájat átüsse. Mivel a halakat már megtaláltam, nem kellett sokat dobnom, hogy újabb kapást csikarjak ki. A következő halnak olyan erővel vágtam be, hogy nem voltam biztos a botom épségében. Így már akadt. Meg volt az első csuka. Innen már simán ment minden a régi kerékvágásban. Lemaradás alig, megfogott hal pedig egyre több. Egy-két beszakított gumi. Aztán csörgött a telefonom, néztem, hogy ki az, aki ilyenkor zavarni merészel… de csak néztem, mert a kijelzőn egy pókhálószerű törés éktelenkedett. 🙂 Megint kinyírtam egy telefont.


Jászsági és a 28-as

Gát feltúrva, felirat egy odabiggyesztett táblán:

Építési Terület. Idegeneknek belépni tilos!
tehát mégis köztünk vannak 🙂

Hogy bmeg! miért is menne simán valami? haditerv módosul, így az első megálló a 28-as csatorna. egy kis balin, amúgy csend. kábé félóra után irány a Jaszi. csónak vízre, tutibbnál tutibb helyeket pergetünk végig, néhány, a 2-es körforgónál alig nagyobb sügér a jutalom. jutalomként ez nem túl sok. csónak partra. még egy utolsó utáni vésztartalék hely, de itt legalább zabál a sügér. a nagyja is. aztán eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. ezek kísértet sügerek, jönnek, zabálnak eszetlenül, eltűnnek. Vagy csak egyszerűen megunnak minket. 🙂


dropshot balinka


28-as Belvíz csatorna


Jászsági-főcsatorna


Hernád

Ismét széthorgásztam az agyam (hehe, már hallom, ahogy mondjátok: nálad ez nem volt nehéz 🙂 ) péntek reggeltől vasárnap estig. Sajó, Bélus, Hernád, újra Sajó. Rengeteg séta, kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) dzsungelharcok, szakadtpartok, kavicspadok, kövezések. vízben gázolva és partról. Domolykók, sügerek, csuka.