Címke: Zagyva

Zagyva-tavasz

Zagyva a gátról:

zagyva20160327

Indulj el egy úton…

skill_wobbler_20160327

Balinka skill wobblerrel (nem Ő(n) volt a célhal 😉 )


másnap

az elcseszett nap után

domolyko150323

domolykó skill-wobblerrel


Tavasz van

Domolykó, napsütés, boglárka

domolyko150307


Megint március

Úgy látszik a márciusok kimaradnak a blog életéből. Vagy csak egyszerűen a márciusok ilyen titkosak, vagy márciusban valamiért nincs kedvem semmit írni. Vagy. Pedig voltam kint jópárszor. Jártam a már jól bevált megszokott helyeimre és kerestem újakat is. Most először megyehatáron kívül is. De lehet nem is először. De biztos nem utoljára. Jártam a Zagyva partot többnyire egyedül, de volt, hogy Joci is elkísért. A susnyás közepén, kilométerekre az autótól karfás bojlis székről vizionált, meg kavicsos Duna partról.:) Fogtam csukát, balint (tudom, hogy tilalom van, kerültem is a lehetőséget, de még így is volt pár) meg domolykót, meg… meg mást nem. vagy mégis. nem, mégsem 😉

 

 


kis domis pálya
 

zagyva_panorama_2012_03_03


bálinthal

Alig vártam már, hogy a jég engedjen. Szerdán még teljesen szélességében jég borította a vizet, csütörtökön még nem hittem, de pénteken már bíztam benne, hogy hétvégén ismét pergethetek a Zagyván. Csak jobb ez, mint a lékpeca.

Rengeteget sétáltam a kellemes tavaszi időben, ahol a hülye nagy szél nem ért, határozottan melegem volt. Így az induláskor még indokoltnak tartott vastag pulcsit is a hátizsákban cipelhettem. Aztán az egyik helyen, ahol sneciket láttam, sokadik dobásra sikerült megfognom az idei első balinom. (hmmm, jöhetett volna egy hónappal ezelőtt 🙂 )

 

Később még volt egy gyámoltalan kapásom, de hiába voltak ragadósra fenve a horgok, nem akadt meg. Na majd legközelebb.


három év

Három óra húsz perec, vagyis perc. Gondoltam ma visszamegyek oda, ahol eseser ötösöket mentek ki hosszúzsinórra kötött karabinerrel. Pedig nem, elég volt a saját csalimat az elszakadt fonottba akasztani. De mindegy, lassan már három év is eltelt azóta. Akkoriban és azóta is sok minden megváltozott, viszont amit valamikor, talán tavaly tavasszal mondtam a régi hídnál, azt most is úgy gondolom. 😉

No, szóval ma próbáltam fogni egy szép és méretes balint, mert az most igen jól jött volna. Ehelyett sétáltam egy nagyot, horgásztam gumival, de többnyire wobblereztem. Közben teszteltem félkész csalikat. Végül azért nem maradtam “hal” nélkül. Bár ez a kayakfishing egyik elõnye, nekem is szokott jönni ez-az.

most egy J-7-S érdekes horog tuninggal:

meg, ha már annyira benne vagyok az eseser fogásban: SSR-5-P dróton:

ja igen, még valami. Balint csak azért nem fogtam, mert nem tudtam volna hitelesen igazolni, ugyanis a gépemen nem lehet tudom beállítani, hogy a fotóra ráírja a dátumot. 😀


haltalanul

még vasárnap horgásztam sétáltam erre egy jót. pedig hideg is volt és halat sem fogtam.


kanyar, kanyar hátán


egy vidra


“a part alatt”


hód munka


majdnem Tisza-tó

Az egész héten várt Tisza-tavi sügérpeca a vízfelszín állítólagos halmazállapot változása miatt elmaradt. Legalábbis nekem 😉 Nem különösebben érintett rosszul a dolog, gyorsan előszedtem a “B” végszükség tervet, amit már legalább egy hónapja fontolgattam, ráadásul a napokban elég jó infókat is hallottam.

Szabadidőm kevés, napfényes, vagyis inkább világos óráit mindenképpen vízparton, horgászbottal a kézben akarom eltölteni. Csukát mostanában eleget fogtam, gondoltam megint a domolykókat keresem meg a Zagyvában, ezzel töltve ki az üresen maradt szabad órákat. Egy régen nem horgászott überszupertitkos helyemre mentem, ahova rajtam kívül alig-alig vetődött ember, pláne halfogás céljából. Ez mostanra már kicsit megváltozott. Most találkoztam egy humanoiddal, aki már-már halfogásra szinte alkalmas eszközt szorongatott jobb kezében mellső végtagjával, ám ezt használni még csak igen felületesen tudta. Legrosszabb esetben is az óvatlan, tapasztalatlan csukaifjoncokat fenyegette némi veszély. Mint egy megriasztott vaddisznó konda, úgy csörtetett végig előttem és rettenetes csilli-villi támolygókanalával szétcsobogta a vizet. Szerencsére hamarosan beleunt a horgászatba sikertelenségbe és visszamászott a fára visszafordult. Újra csend lett.

Legutóbb tavaly kora tavasszal voltam itt, akkor szép balinokat és domolykókat sikerült becsapnom, ám most nem működött az akkor jól bevált stratégia. Igaz, akkor a fákon kezdtek zöldülni a rügyek, a víz is már melegedni kezdett, most meg éppen hűl. Egy vízbe dőlt, lekopott kérgű nyárfa mellett volt az első egy kapásom, épp amikor már a visszavonuláson törtem a fejem. Sikerült megakasztanom, de még mielőtt a fa alól kifordítottam volna, kiakadt a horgom. Valószínűleg kis csuka lehetett. Még néhány percet – talán tízet is- rászántam a megfogására, hogy megmentsem a napom az elkerülhetetlennek látszó betlitől. Minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült újra kapásra ingerelnem, viszont a megfutamodás, megadás gondolatán felülkerekedett az ősi ösztön. Tudtam, hogy folyásnak lefelé két-háromszáz méterre tőlem van egy mélyebb rész, amit ugyan a túlpartról lehet jobban meghorgászni, azért innen is érdemes lehet megdobni. Elindultam, a közbeeső helyeket meghagytam a visszaútra, bár tudtam, ha ott nem fogok halat, akkor a lehető legrövidebb úton, a lekaszált réten keresztül megyek vissza a kocsihoz.

Néma csendben mentem a vízig, mégis a túlpartról belógó lombtalan ágak alatt apró snecik rebbentek szét. Egész nap nem láttam sehol őket. Bíztam benne, hogy a küszökkel együtt megtaláltam a rablók rejtekét is. Pár centis gumit kötöttem a zsinórom végére, amolyan kissnecit, azzal tapogattam át a feneket. Akadós volt, de hosszas keresgélés után találtam egy pár méter hosszú sávot ahol csak néhány nagyobb elmerült ágon, benyúló gyökéren kellett keresztül vezetni a csalit. Már többször húztam végig a csalit, amikor félúton, ott ahol nem volt akadó, keményen koppant, mintha fába húztam volna. Ösztönösen akasztottam, amire egy lomha rúgás volt a válasz. Igyekeztem gyorsan kivezetni a halat az akadóból, hogy ne tudjon a gyökerek közé beállni. Előttem a visszaforgó mélyében körözött, csak reménykedtem benne, hogy szép domolykó lesz és nem csuka. Amikor feljebb húztam, a letisztult vízben már látszott a nagy, széles feje, és az is tisztán látszott, hogy jól akadt a horog. Leereszkedtem a vízig, kézzel emeltem a partra, hogy néhány gyors fotó után szabadon ereszthessem. Gyorsan dobtam még néhányat (bár tudtam, hogy teljesen hiába), de egy félresikerült leakadással egy nagy, víz alá merült ágat megmozdítottam, amivel egész biztosan megzavartam aznapra az egész helyet.

Tovább mentem, még párszáz métert sétáltam. Kerestem a halakat. Sehol nem láttam árulkodó küszöket mozogni, sehol nem sikerült kapásra bírnom a rablókat. Visszafordultam. Már csak néhány ígéretesnek tűnő helyen dobtam, de az autótól nem messze egy tuskóba szakítottam a gumihalat. Az üresen maradt zsinórt feltekertem, nem kötöttem fel új csalit. Abbahagytam a pecát.


Bíbor folyó

Bíbor fénnyel izzott a napkorong azon a késő őszi reggelen, amint a kistelepülés szélső házai fölé araszolt. A látóhatáron fekvő ólomszürke felhőket alulról festette színesre, hogy azok távoli megmászhatatlan bérceknek tűnjenek. Máskor, amikor munkába rohan, észre sem veszi ezt. De a látvány most valami különös, megmagyarázhatatlan érzéssel töltötte el. Kesze-kusza gondolatok jártak a fejében, vizekről, halakról, emberekről. Sietett, az előtte álló nap egyetlen pillanatát sem akarta elpazarolni. Lekanyarodott a kerékvágta földútról. A gátak között köd volt és hideg, a lekaszált füvön dér csillogott, de ez nem zavarta, végre megint a Zagyva parton volt, ott, ahol igazán ki tud kapcsolni az egyhangú hétköznapok esztelenségéből.

Embert, másik horgászt nem látott, csendes, mozdulatlan volt minden. A reggeli némaságot csak a sárguló füzekről imitt-amott felrebbenő fácánkakasok riadt rikácsolása zavarta meg, majd utána ismét minden nesztelenné lett. Csizmát húzott, gyors mozdulatokkal szedte össze holmiját a kocsiból, hogy mielőbb dobhasson, hogy szervezete mielőbb hozzájusson a rávágáskor felszabaduló adrenalin adagjához.

Felszerelt bottal érkezett, pedig ez nem jellemző rá, a kapocsban egy hét centis gumi volt. Olyan, amit pár napja legjobban evett a hal. Az első helyen a túlpartról vízre hajló fűcsomók alá dobott, csukát keresett. A víz is néma volt, csak egy-két a horogra akadó falevél, gyökér emelte meg a pulzusát. Mielőtt tovább indult volna, végig dobálta az összes lehetségesnek tűnő csukabúvóhelyet. Nem volt kapása. Már majdnem egy órája horgászott, amikor az első halat sikerült becsapnia. Alig lehetett méretes a rabló, a jighorog a száj szélébe akadt, könnyen tudta szabadítani. Gyorsan csúsztatta vissza a vízbe. Tudta, hogy megint megtalálta prédáit és megtalálta a megfelelő csalit is. Utána már folyamatosan fogta a csukákat, igaz nem voltak nagyok, de szinte minden helyről sikerült, ha halat nem is legalább kapást kicsikarnia. Rengeteget sétált, dél már jócskán elmúlt. A Nap egyre melegebben sütött, a reggel még oly szükséges vastag pulóverek már nyűgnek tűntek neki. Levette a göncöket, de mielőtt a hátizsákba tette volna, leterítette egy fűz tövébe ahol megszorult a meleg levegő. Az ősz vörössárga fényeiben hanyatt dőlve élvezte a csendet, a magányt. Táskájából elővette az otthon előre elkészített szendvicsét, termoszból meleg teát ivott utána. Igen jól érezte magát, nem cserélt volna senkivel. Visszafelé wobblert akasztott a kapocsba, hátha sikerül balint is fogni. Látott néhány rablást jövetben.

A bokrok, vízbedőlt fák mögötti visszaforgókban, ahol a küszök is mozogtak, dobott párat. Nem vizsgálta át tüzetesen, inkább csak megérzésből horgászott. Néhány balin kölyköt így is becsapott, a legnagyobb is jó, ha volt harmincöt centis. Az autója közelében még megállt, megvárta, hogy a Nap lemenjen. Az utolsó halát már teljes sötétben fogta. Rendesen elfáradt.


október 22.

Fel akartam tölteni az ezres Exage dobját az új powerrel, amit még tavasszal vettem áákcióban 😉 Most meg ősz van és a tekercs már nincs meg, valahol “elkeveredett” egy kisebb mágneses viharban. Ami felénk meglehetősen gyakori. Egy ilyenben tűnt el a …, de az egy másik sztori. Szóval, mivel az életem jelentős hányadát valaminek a keresésével töltöm, úgy döntöttem nem idegesítem magam, marad a régi zsinór. Majd feltöltöm az újat, ha magától előkerül.

Ezek után este már nem volt kedvem összekészíteni a cuccaimat, így azt is reggelre hagytam. Na, azért nem voltak annyira szanaszét, de jobb lett volna néhány előkét, ezt-azt előkészíteni, hogy ne horgászat közben a vízparton kelljen, amikor amúgy is olyan szűkös az idő. Nehezen keltem reggel, a kávéfőzést félálomban oldottam meg, a szenyó és teakészítés már egyszerűbb volt az első dózis kávéval. A teát egy másfeles ásványvizes palackba töltöttem, mert a fenti okok miatt nem kívántam a termoszom előkeríteni. Forró cucc és a műanyag találkozásakor következett egy kis fizika és egy-két keresetlen mondat. Itt már jelezte a család, hogy ők még szívesen aludnának.

Épp a kocsiba pakoltam, amikor csörgött a telefonom. Gondoltam Joci szól, hogy késik tíz percet, amit amúgy bele is kalkuláltam az indulásba. Naná, hogy most nem késett, sőt már majdnem a Zagyva parton járt. Hogy ne kerüljük el egymást egy új, pontosabb helyet egyeztettünk.

Egy kocsmában találkoztunk, (ahol épp egyik törzsvendég vakolta a falat, néhány kisfröccsért, barterba. A másik a játékgépet próbálta jobb belátásra bírni. Látszólag mindegyikük inkább kevesebb, mint több sikerrel. De ez mellékvágány.) Gyors és híg kávé és néhány tengelytnemannyirakímélő kilométer után, beélesítettük a pecákat. Hideg volt, a mellény alá felkerült a plusz pulóver, amit vésztartalékként tartok a kocsiban. A pót zokni sem jött volna rosszul, de már lusta voltam levenni a csizmát. Néhány bemelegítő dobás után a múlthéten meglesett csuka búvóhelyéhez siettem, hátha sikerülne megetetni valami gumival. Nem sikerült, de most nem is láttam, mert víz már jóval opálosabb volt, valószínűleg a belső-Zagyva átmosásának köszönhetően. Már kezdtem kicsit elkedvtelenedni, mert a múlthéten még jól működő csalivezetéssel és fogós csalival nem hogy halig, de még csak kapásig vagy valami kapásszerűségig sem jutottam el. Ami különösen bosszantott, hogy a csukákat már a gumi csobbanásával elriasztottam.

Már a sokadik dobáson voltam túl, amikor végre megtört a jég, illetve csak bíztam benne, hogy megtört. Olyan volt mintha, valami megfogta volna a gumihalat. Újat dobtam, igyekeztem az előző pályán végigvezetni a csalit, amikor határozott kapás kényszerített bevágásra. Szép csuka volt. Ráéreztem. A következő szakaszokon, amik nem tűntek jónak, nem is időztem sokat. Két-három dobás után már léptem is. Aztán egyik dobásommal megint halat találtam, amivel vagy harmadik dobásra sikerült is megetetni a gumihalat. Körülbelül tizenegyig tudtunk halat fogni utána mintha teljesen eltűntek volna. Hiába cserélgettük a csalit, hiába dobtunk a látszólag legjobb helyekre.

Hazaindulás előtt sikerült még egyet fognom, de az már csak a kivétel volt, ami a szabályt erősíti. 😉