Kategória: Horgászatok

Hernád-álom

Vekker nélkül ébredtem, gyors frissítő zuhany, majd az előszobában táskába összekészített ruhákhoz, bedobtam a termosznyi frissen főtt kávét és egy pár szendvicset. Indulás előtt még egy csészényit benyeltem a forró kávéból és megsimogattam a fiúk kobakját. Nemsokára már őket is vinni fogom, biztosan nagy pecások lesznek 🙂
Az éj fekete sötétjében szépen fogytak a kilométerek, és az út elején még szemerkélő esőt is magam mögött hagytam. Épp csak derengett, amikor a kesznyéteni Sajó hídon hajtottam keresztül, lassítottam, szinte meg is álltam, hogy lenézhessek a folyóra. Nem voltam késésben, tulajdonképpen nem is kellett sietnem nagyon, hiszen az akkor előttem lévő három nap jelentős részét a horgászatnak szentelhettem, lábam mégis egyre mélyebbre nyomta a gázpedált. A megbeszélt idő előtt vettem fel Fefét, az útba eső kisboltban feltöltöttük élelmiszerkészletünket, mely a rengeteg cserkelés közben elhasznált energiánkat volt hivatott pótolni. Ekkor még nem tudtuk, legalábbis én nem tudtam, hogy olyan helyeken fogunk járni aznap, hogy a kisbolt komplett raktárkészlete is sovány lenne, a minél több hal megfogására, minél hosszabb folyószakasz felfedezésére irányuló kajtatás során felemésztett energiánk pótlására. A Sajón kezdtünk, vagyis inkább folytattuk, ott, ahol tavaly ilyenkor abba hagytam. A kocsinál megreggeliztünk és annak ellenére, hogy a falat már igen jól esett, mégis gyorsan szinte rágás nélkül tömtük magunkba, hogy mielőbb horgászhassunk.Csípős hideg volt, így mielőtt még combközépig merültünk volna a folyó vizébe, magamra vettem a vastag mellényem, ami a vízen végig szaladó őszi szél miatt igen hasznos holminak bizonyult. Kicsit aggasztott is, hogyha egész nap kitart a szeles idő, az nagyon felemészti majd az erőnket.

Nehézkesen indult, egyrészt a halak sem versenyeztek, hogy egymás elől felzabálják kedvenc táplálékaikat utánzó csalijainkat, másrészt, ilyenkor először át kell hangolódnom a Zagyvai pecáról erre a nekem megszokottól teljesen eltérő, másfajta, domolykós vízi világra. A legutóbb sikeresnek bizonyult módszereket, trükköket próbáltuk, azonban még kapásig sem sikerült eljutnom. A folyó reggeli csendjét Fefe törte meg, illetve egy jóféle domolykó pocskolása, mielőtt Feri nyakon csípte. Reméltem, hogy nem hiába jöttünk erre a helyre, és nem feleslegesen császkálunk fel-alá a lehűlt vízben. A part felé dobtunk, a vízre hajló füzek, fűcsomók alatt kerestük a halat. Először lefelé haladtam, hol az egyik, hol a másik partra váltottam mikor végre egy olyan helyhez értem, ahol már dobás előtt tudtam, hogy halam lesz.

Az első rövid lett, a második már majdnem jó, azonban a harmadik dobás úgy sikerült, hogy teljesen biztos volt a kapás. Alig indítottam el a csalit, épp csak elkezdett veretni a kis wobbler, amikor el is nehezedett a szerelék majd csak egy lomha rúgást éreztem. Rögtön akasztottam és rögtön tudtam, hogy ez esetben nem domolykóval van dolgom. Erősen húzott, meghajlott a kis privi rendesen, de túl sokáig nem gyötörtük egymást, egy perc után már a kezemben volt a hosszú hétvége első hala, az első pergetve megfogott márnám.

hernad_pecavilag_2012091416_5

Fefének még sikerült domit fogni, illetve nekem is volt elhibázott kapásom és volt, hogy szinte a lábamig követte a wobblert a hal, de mivel az előttem álló napokat elsősorban a Hernád horgászatára szántam, tovább indultunk. Gyönyörű helyeken horgásztunk, rengeteget sétáltunk, hol a parton, szárazra került kavicspadokon, hol a kavicsos mederben, hol hosszan lefelé, hol legalább olyan hosszan fölfelé. Útba ejtettünk igazán húzós vizet, hatalmas, lassú visszaforgót, meredek leszakadt partokat, vízbedőlt ölnyi fákat. Voltak jó kapásaink, domolykókat is sikerült kicsalnunk rejtekükből, de az igazi peca csak ezután következett. Ahogyan haladtunk a Hernádon fölfelé, elértük azt a folyószakaszt, a domolykóparadicsomot, amiről már annyit hallottam, amiről eddig csak álmodtam. Ahogyan a vízben gázolva közelítettünk a legjobbnak bizonyuló helyek felé, ahogyan egyre több igazi domolykótanya tűnt fel a szemem előtt, úgy kerített egyre inkább hatalmába a halfogás ősi ösztöne. A dobásokkal csak finoman közelítettem a legjobb helyek felé, mindig egy-egy fél méterrel közelebb. Közben figyeltem Ferit, amint előbb elhibázza, de a következő dobásra már megfogja az elsőt. Minden dobás, minden pillanat különleges egy ilyen közegben, az elmúló időt képkockánként tárolod el, hogy majd később, amikor messzire sodródsz, újra és újra mindent maradéktalanul felidézz. A szikrázó fényeket, a hangokat, a csobogó vizet, a szelet, a talpad alól elgördülő gömbölyű kavicsokat. A halakat és a barátságot. Persze igazi unikum az, amikor a csalit, amit aprólékos munkával erre a jeles alkalomra készítettél, elkapja a hal. A hal, amire eddig vártál. Nem tudom mennyi domolykót fogtunk itt, nem számoltuk, nem tudom mekkorák voltak a legnagyobbak, nem mértük, azt viszont pontosan tudom, hogy megint felejthetetlen, örök élményekkel gazdagodtam.

hernad_pecavilag_2012091416_3

Még egy helyen álltunk meg, fogtunk is, de mivel már tizenkét órát pici megszakításokkal a vízben töltöttünk és sajnos Ferinek is hamarosan vissza kellett menni, elindultunk Pere irányába, a III. perei Pecavilág fórumtalálkozóra. Útközben azért Abaújszántón még megálltunk a Szerencs-patakot szemrevételezni, de tényleg csak megnéztük, a botok a kocsiban maradtak. Szerintem jövőre egy délutánt rászánok a patak halaira.

hernad_pecavilag_2012091416_4
hernad_pecavilag_2012091416_2

hernad_pecavilag_2012091416_1


Alpártól Ipolyig

Huhh, nem írtam semmit ide már megint, mert mindig csak a peca megy…. 🙂 Na, azért annyira nem volt az rossz. Voltam például Tiszaalpáron, igen jó társasággal, ahol megint egy pecavilágos fórumdzsembori keretében váltottunk valósra virtuális haverságokat. A nagy bratyizás közben persze horgásztunk is, több-kevesebb sikerrel. De végül nem is igazán adtunk bele apait-anyait. Egy biztos, furák azok az alpári halak 🙂


Aztán voltunk az Ipolyon is. Megint tudatosult bennem, imádok vízben gázolni. a nagy vízben “nyargalászás” közben akadt néhány domolykó, de sajnos elég siralmas napot fogtunk ki. Persze lehet kár volt indulás hajnalán a kisördögöt a falra festenem, de már a legelején mondtam -kár volna tovább menni a Zagyvánál 🙂

mert a Zagyva jó 😉 na majd innen folytatom…


Megint március

Úgy látszik a márciusok kimaradnak a blog életéből. Vagy csak egyszerűen a márciusok ilyen titkosak, vagy márciusban valamiért nincs kedvem semmit írni. Vagy. Pedig voltam kint jópárszor. Jártam a már jól bevált megszokott helyeimre és kerestem újakat is. Most először megyehatáron kívül is. De lehet nem is először. De biztos nem utoljára. Jártam a Zagyva partot többnyire egyedül, de volt, hogy Joci is elkísért. A susnyás közepén, kilométerekre az autótól karfás bojlis székről vizionált, meg kavicsos Duna partról.:) Fogtam csukát, balint (tudom, hogy tilalom van, kerültem is a lehetőséget, de még így is volt pár) meg domolykót, meg… meg mást nem. vagy mégis. nem, mégsem 😉

 

 


kis domis pálya
 

zagyva_panorama_2012_03_03


bálinthal

Alig vártam már, hogy a jég engedjen. Szerdán még teljesen szélességében jég borította a vizet, csütörtökön még nem hittem, de pénteken már bíztam benne, hogy hétvégén ismét pergethetek a Zagyván. Csak jobb ez, mint a lékpeca.

Rengeteget sétáltam a kellemes tavaszi időben, ahol a hülye nagy szél nem ért, határozottan melegem volt. Így az induláskor még indokoltnak tartott vastag pulcsit is a hátizsákban cipelhettem. Aztán az egyik helyen, ahol sneciket láttam, sokadik dobásra sikerült megfognom az idei első balinom. (hmmm, jöhetett volna egy hónappal ezelőtt 🙂 )

 

Később még volt egy gyámoltalan kapásom, de hiába voltak ragadósra fenve a horgok, nem akadt meg. Na majd legközelebb.


jég, lék, guminő

Irány a jég. Már csak ez hiányzott. De összehoztam. A súlyosabb sérülteket hátulkötősben kezelik valahol egy lepusztult kórház legeldugottabb rácsos ablakú helységeiben, én meg itt a tó kellős közepén, a lék mellett várom a csodát. Egyelőre még szabadon, de ami késik… Szóval délután egy körül, amikor a légnyomás rohamosan esni kezdett és a halak amúgy is gyenge téli étvágya már jócskán alábbhagyott, kint is voltam a jégen. Az első és egyetlen dolog a sztoriban, ami mentesít a kényszerzubbony viselése alól az, hogy a lékek már készen vártak. Vagyis inkább alig voltak visszafagyva.


Egy kétméteres snecizőt szereltem fel, nyolcas zsinór direktbe, a négytized grammos úszót fél antennára súlyoztam, mert az jó. Pláne jó olyan kis sörétből, amiből vagy tíz darab kellett ehhez. Az éppen hogy csak plusz fokos melegben eldermedt ujjakkal már ez kihívásnak számított. A horogra pinkit tettem, szórtam is néhány szemet az úszó köré és vártam az első halat. Aztán még sokáig vártam, és még tovább. Aztán a következő lék sarkában is vártam. Szürkülni kezdett, lábam is fázott már, összepakoltam.

Guminő szindróma. Mondta Joci, miután elárultam neki, hogy lékpecálni voltam. Nincs igaza, pedig még csak kapásom sem volt 😀


három év

Három óra húsz perec, vagyis perc. Gondoltam ma visszamegyek oda, ahol eseser ötösöket mentek ki hosszúzsinórra kötött karabinerrel. Pedig nem, elég volt a saját csalimat az elszakadt fonottba akasztani. De mindegy, lassan már három év is eltelt azóta. Akkoriban és azóta is sok minden megváltozott, viszont amit valamikor, talán tavaly tavasszal mondtam a régi hídnál, azt most is úgy gondolom. 😉

No, szóval ma próbáltam fogni egy szép és méretes balint, mert az most igen jól jött volna. Ehelyett sétáltam egy nagyot, horgásztam gumival, de többnyire wobblereztem. Közben teszteltem félkész csalikat. Végül azért nem maradtam “hal” nélkül. Bár ez a kayakfishing egyik elõnye, nekem is szokott jönni ez-az.

most egy J-7-S érdekes horog tuninggal:

meg, ha már annyira benne vagyok az eseser fogásban: SSR-5-P dróton:

ja igen, még valami. Balint csak azért nem fogtam, mert nem tudtam volna hitelesen igazolni, ugyanis a gépemen nem lehet tudom beállítani, hogy a fotóra ráírja a dátumot. 😀


haltalanul

még vasárnap horgásztam sétáltam erre egy jót. pedig hideg is volt és halat sem fogtam.


kanyar, kanyar hátán


egy vidra


“a part alatt”


hód munka


majdnem Tisza-tó

Az egész héten várt Tisza-tavi sügérpeca a vízfelszín állítólagos halmazállapot változása miatt elmaradt. Legalábbis nekem 😉 Nem különösebben érintett rosszul a dolog, gyorsan előszedtem a “B” végszükség tervet, amit már legalább egy hónapja fontolgattam, ráadásul a napokban elég jó infókat is hallottam.

Szabadidőm kevés, napfényes, vagyis inkább világos óráit mindenképpen vízparton, horgászbottal a kézben akarom eltölteni. Csukát mostanában eleget fogtam, gondoltam megint a domolykókat keresem meg a Zagyvában, ezzel töltve ki az üresen maradt szabad órákat. Egy régen nem horgászott überszupertitkos helyemre mentem, ahova rajtam kívül alig-alig vetődött ember, pláne halfogás céljából. Ez mostanra már kicsit megváltozott. Most találkoztam egy humanoiddal, aki már-már halfogásra szinte alkalmas eszközt szorongatott jobb kezében mellső végtagjával, ám ezt használni még csak igen felületesen tudta. Legrosszabb esetben is az óvatlan, tapasztalatlan csukaifjoncokat fenyegette némi veszély. Mint egy megriasztott vaddisznó konda, úgy csörtetett végig előttem és rettenetes csilli-villi támolygókanalával szétcsobogta a vizet. Szerencsére hamarosan beleunt a horgászatba sikertelenségbe és visszamászott a fára visszafordult. Újra csend lett.

Legutóbb tavaly kora tavasszal voltam itt, akkor szép balinokat és domolykókat sikerült becsapnom, ám most nem működött az akkor jól bevált stratégia. Igaz, akkor a fákon kezdtek zöldülni a rügyek, a víz is már melegedni kezdett, most meg éppen hűl. Egy vízbe dőlt, lekopott kérgű nyárfa mellett volt az első egy kapásom, épp amikor már a visszavonuláson törtem a fejem. Sikerült megakasztanom, de még mielőtt a fa alól kifordítottam volna, kiakadt a horgom. Valószínűleg kis csuka lehetett. Még néhány percet – talán tízet is- rászántam a megfogására, hogy megmentsem a napom az elkerülhetetlennek látszó betlitől. Minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült újra kapásra ingerelnem, viszont a megfutamodás, megadás gondolatán felülkerekedett az ősi ösztön. Tudtam, hogy folyásnak lefelé két-háromszáz méterre tőlem van egy mélyebb rész, amit ugyan a túlpartról lehet jobban meghorgászni, azért innen is érdemes lehet megdobni. Elindultam, a közbeeső helyeket meghagytam a visszaútra, bár tudtam, ha ott nem fogok halat, akkor a lehető legrövidebb úton, a lekaszált réten keresztül megyek vissza a kocsihoz.

Néma csendben mentem a vízig, mégis a túlpartról belógó lombtalan ágak alatt apró snecik rebbentek szét. Egész nap nem láttam sehol őket. Bíztam benne, hogy a küszökkel együtt megtaláltam a rablók rejtekét is. Pár centis gumit kötöttem a zsinórom végére, amolyan kissnecit, azzal tapogattam át a feneket. Akadós volt, de hosszas keresgélés után találtam egy pár méter hosszú sávot ahol csak néhány nagyobb elmerült ágon, benyúló gyökéren kellett keresztül vezetni a csalit. Már többször húztam végig a csalit, amikor félúton, ott ahol nem volt akadó, keményen koppant, mintha fába húztam volna. Ösztönösen akasztottam, amire egy lomha rúgás volt a válasz. Igyekeztem gyorsan kivezetni a halat az akadóból, hogy ne tudjon a gyökerek közé beállni. Előttem a visszaforgó mélyében körözött, csak reménykedtem benne, hogy szép domolykó lesz és nem csuka. Amikor feljebb húztam, a letisztult vízben már látszott a nagy, széles feje, és az is tisztán látszott, hogy jól akadt a horog. Leereszkedtem a vízig, kézzel emeltem a partra, hogy néhány gyors fotó után szabadon ereszthessem. Gyorsan dobtam még néhányat (bár tudtam, hogy teljesen hiába), de egy félresikerült leakadással egy nagy, víz alá merült ágat megmozdítottam, amivel egész biztosan megzavartam aznapra az egész helyet.

Tovább mentem, még párszáz métert sétáltam. Kerestem a halakat. Sehol nem láttam árulkodó küszöket mozogni, sehol nem sikerült kapásra bírnom a rablókat. Visszafordultam. Már csak néhány ígéretesnek tűnő helyen dobtam, de az autótól nem messze egy tuskóba szakítottam a gumihalat. Az üresen maradt zsinórt feltekertem, nem kötöttem fel új csalit. Abbahagytam a pecát.


Mártély

A horgászcuccokat kellett volna összekészítenem, de mivel semmihez nem volt hangulatom, inkább olvasni kezdtem. Éjjel egy óra is elmúlt, csak azért tettem le a könyvet, mert tudtam mennyire nyűgös leszek, ha nem pihenek legalább egy pár órát. Keveset aludtam, persze azt is rosszul. Csak forgolódtam. Az álmok keveredtek a valósággal, ébredéskor az ágy szélén ülve próbáltam rendet tenni ott bent, tisztázni, hogy meddig tartott Alaszka és a vadon és hol kezdődött a Tisza holtág. Nehezen, de sikerült az ébredés.

Reggel öt körül nem kicsit kellett kapkodnom, hogy alig egy órával később Jocit fel tudjam venni a tőlem közel ötven kilométerre megbeszélt helyen, és neki vághassunk első csongrádi túránknak. Hódmezővásárhelyen megálltunk az első útba eső lángososnál (mert addigra már kellően felizgattam a gyomrom), hogy egy jókora forró sajtos-tejfölössel a bélésünkben hódíthassuk meg a Mártélyi Holt-Tiszát. Gyors pakolászás után televágtuk a hatos faladikot kábé másfél tonna műcsalival, nagy lélegzetet vettünk és egy pici pálinkát, majd elhagytuk a “kikötőt”.


Vízalatti erdő

Először a nagyobb privit szereltem fel, a wolfram végén a kapocsba gumihalat akasztottam. Még a csatornán eveztünk, talán húszat sem dobtam, amikor a gumi helyére egy hendméd wobbler került, és egy vízfölé hajló bozótos alól kicsaltam az első csukakölyköt. Bár nem túl nagy fogás, igen örültem neki, mert a hirtelen jött lehűlés miatt egy sima betlinél nem láttam többet ebben a hétvégében. A csatornáról kiérve, a túlparton vízben álló tuskóerdő horgászszívet megdobbantó látványa fogadott, fent a magasban darvak köröztek hangos lármát csapva. A villanymotor jótékony hatásának köszönhetően pillanatokkal később már a vízi dzsungel kellős közepén horgásztunk. A felszín fölé magasodó korhadt törzsekből, ágakból próbáltunk következtetni a felszín alatti útvesztő tiszta ösvényeire. Azonban nem kellett sokat dobnunk, gyorsan rájöttünk, itt bizony minden akad. Néhány szakadás és szabadítás után sikerült egy újabb kicsi fenevadat csónakba emelnem, miután a laposról a mélyebb víz felé cincált apró neonzöld (van erre a színre egy sokkal találóbb megnevezés) twisztert prédának nézte. Utána a napsütötte parton, majd megint az árnyékban próbáltuk megtalálni a halakat. Közben előkerült a nehézfegyverzetem is. A mélyebb részeken próbáltam támolygókanalat etetni a termetesebb ragadozókkal. Régóta nem dobáltam már két méternél hosszabb és 10 grammnál nagyobb dobósúlyú bottal. Nehéznek és ügyetlennek éreztem, nem is erőtettem sokáig, pedig most is biztos vagyok benne, hogy azzal lett volna esélyem jobb csukát kapásra ingerelni.

Később, a holtág kerek-tónak nevezett részén sikerült újra egy óvatos kapást kicsikarnom. Nem volt ez sem túl nagy, nem is védekezett különösebben, mégis valami különös jóérzéssel töltött el. Nem mellesleg ez a jó érzés köszönhető volt a Napnak is, ami éppen a hátam melengette laposszögben érkező sugaraival. Miután a környéket a legkülönfélébb csalikkal tüzetesen átvizsgáltuk, visszafordultunk és a holtág alsó vége felé fordítottuk a csónak orrát. A csónakból pergetést tiltó táblát (csak halkan jegyzem meg, a rabsicokat nem érdeklik a táblák. Nem olvasni mennek, hanem halat lopni. Mindenáron. Ha a vízkezelő mindenképpen ezt látja a gereblyézés visszaszorításához vezető helyes útnak, szerintem sokkal elegánsabb volna mindennemű horgászatot megtiltani az adott szakaszon.) elhagyva ismét horgászni kezdtünk. Alig másfeles vízben húztam a “tigrincs”színű gumit, amikor a csónaktól három-négy méterre agresszív rávágás után halat akasztottam. Az egynyolcvanas privi szép ívben meghajlott, tudtam, hogy az addigi legszebb mártélyi halam lesz. Nyilván azzal is tisztában voltam, hogy nem rekordlistás hal védekezett a zsinór túlsó végén, mégis meglepődtem, amikor a várt csuka helyett egy süllő vert burványt a felszínre.


Viszlát!

Két-három gyengülő húzás után emeltem ki a vízből, majd fényképezés után szabadon eresztettem. Még vagy egy órát dobáltunk, de a Nap az ártéri nyárfás mögé bújt, kezdett sötétedni, a gorombán hűlő levegő visszafordított minket a kikötőnkbe.

Másnap reggel hétkor indultunk neki, az autó hőmérője mínusz három fokot mutatott, deres volt minden. Jóval kevesebb cuccot hoztunk magunkkal, én már botot is csak egyet tettem a ladikba. A horgászatot ott folytattuk, ahol a süllőt sikerült fognom. Próbáltunk a bokrok és vízbedőlt fák közé dobni így sikerült egy-egy kis csukát horogra csalni. A soványka zsákmány miatt egyre többször váltottunk helyet, néhány dobás után, ha nem volt kapás, gyorsan tovább álltunk. A holtág egyetlen részén találtunk a felszín közelében apró keszegeket, és azokat riogató balinokat. Jobb ötlet híján itt elidőztünk, annak ellenére, hogy itt sem volt sokáig kapásunk. A wobblerem csak egy kis balin követte a csónakig. Gumival egy-egy gyámoltalan kapást rontottam az alattunk lévő négyes vízben, majd egy hasonló után sikerült egy kis süllőt fognom. Néhány helyet még megvizsgáltunk, de a halakat nem, csak a holtág partjánál gyülekező vadkacsa hadat sikerült riogatnunk.


Mártélyi Holt-Tisza


Bíbor folyó

Bíbor fénnyel izzott a napkorong azon a késő őszi reggelen, amint a kistelepülés szélső házai fölé araszolt. A látóhatáron fekvő ólomszürke felhőket alulról festette színesre, hogy azok távoli megmászhatatlan bérceknek tűnjenek. Máskor, amikor munkába rohan, észre sem veszi ezt. De a látvány most valami különös, megmagyarázhatatlan érzéssel töltötte el. Kesze-kusza gondolatok jártak a fejében, vizekről, halakról, emberekről. Sietett, az előtte álló nap egyetlen pillanatát sem akarta elpazarolni. Lekanyarodott a kerékvágta földútról. A gátak között köd volt és hideg, a lekaszált füvön dér csillogott, de ez nem zavarta, végre megint a Zagyva parton volt, ott, ahol igazán ki tud kapcsolni az egyhangú hétköznapok esztelenségéből.

Embert, másik horgászt nem látott, csendes, mozdulatlan volt minden. A reggeli némaságot csak a sárguló füzekről imitt-amott felrebbenő fácánkakasok riadt rikácsolása zavarta meg, majd utána ismét minden nesztelenné lett. Csizmát húzott, gyors mozdulatokkal szedte össze holmiját a kocsiból, hogy mielőbb dobhasson, hogy szervezete mielőbb hozzájusson a rávágáskor felszabaduló adrenalin adagjához.

Felszerelt bottal érkezett, pedig ez nem jellemző rá, a kapocsban egy hét centis gumi volt. Olyan, amit pár napja legjobban evett a hal. Az első helyen a túlpartról vízre hajló fűcsomók alá dobott, csukát keresett. A víz is néma volt, csak egy-két a horogra akadó falevél, gyökér emelte meg a pulzusát. Mielőtt tovább indult volna, végig dobálta az összes lehetségesnek tűnő csukabúvóhelyet. Nem volt kapása. Már majdnem egy órája horgászott, amikor az első halat sikerült becsapnia. Alig lehetett méretes a rabló, a jighorog a száj szélébe akadt, könnyen tudta szabadítani. Gyorsan csúsztatta vissza a vízbe. Tudta, hogy megint megtalálta prédáit és megtalálta a megfelelő csalit is. Utána már folyamatosan fogta a csukákat, igaz nem voltak nagyok, de szinte minden helyről sikerült, ha halat nem is legalább kapást kicsikarnia. Rengeteget sétált, dél már jócskán elmúlt. A Nap egyre melegebben sütött, a reggel még oly szükséges vastag pulóverek már nyűgnek tűntek neki. Levette a göncöket, de mielőtt a hátizsákba tette volna, leterítette egy fűz tövébe ahol megszorult a meleg levegő. Az ősz vörössárga fényeiben hanyatt dőlve élvezte a csendet, a magányt. Táskájából elővette az otthon előre elkészített szendvicsét, termoszból meleg teát ivott utána. Igen jól érezte magát, nem cserélt volna senkivel. Visszafelé wobblert akasztott a kapocsba, hátha sikerül balint is fogni. Látott néhány rablást jövetben.

A bokrok, vízbedőlt fák mögötti visszaforgókban, ahol a küszök is mozogtak, dobott párat. Nem vizsgálta át tüzetesen, inkább csak megérzésből horgászott. Néhány balin kölyköt így is becsapott, a legnagyobb is jó, ha volt harmincöt centis. Az autója közelében még megállt, megvárta, hogy a Nap lemenjen. Az utolsó halát már teljes sötétben fogta. Rendesen elfáradt.