Vasárnap reggel volt, negyed öt. Már felkelt a Nap, amikor felébredtem. Ilyenkor, még félálomban szoktam újra és újra megfontolni, hogy neki induljak-e a horgászatnak. Általában az ágy simán gyõzedelmeskedik a halfogási ösztöneim felett és visszahúz, de kivételesen erõt vettem magamon. Hideg vízzel gyorsan megmosakodtam, hátha segít kicsit felélénkülni, és hogy biztosan sikerüljön az indulás, már húztam magamra a talán már újkorában is halszagú horgásznadrágom, aminek zsebeiben két kis vízhatlan dobozban halkan zörögtek a mostanában legbeváltabb domolykós wobblereim. A lépcsõház állott, meleg levegõjébõl, finoman szólva élõhalottként ballagtam a garázs felé, autómba zombi állapotomhoz képest sietõsen dobáltam vissza az elõzõ este – feleslegesen – kipakolt horgászcuccom. Siettem, mintha bármit is lekéshetnék, pedig még azt sem tudtam, hogy egyáltalán hova, merre induljak horgászni. Menet közben döntöttem, hogy egy olyan folyószakaszt járok be, ahol az idén még nem próbáltam becserkészni a domolykókat.

Néhány kilométer megtétele után, magára hagytam az autót. Persze szokásomhoz híven, most is menekülőirányba állítottam a kocsi orrát. Bármi megtörténhet, ne akkor kelljen a keskeny gáton forgolódni, amikor akár másodperceken múlnak dolgok. Meg amúgy sem kellett kapkodnom, a másfél méteres kis privilege felszerelve, egyben utazott mellettem, a csali is a kapocsba volt akasztva. Még öt óra sem lehetett, legalábbis a reggeli harangot még nem hallottam, de a levegő már akkor kegyetlenül fülledt volt. Messzebb sétáltam a kocsitól, kémleltem a vizet, domolykókat kerestem. A parton csak a szürkegémek hosszú lábának háromujjú nyomai, imitt-amott a tollászkodásuk elhullajtott maradéka látszott. Ember nem járt erre mostanában és ennek rendkívül örültem.

Víz fölé hajolva, feljebb vagy negyven-ötven méterrel láttam az elsõ ígéretes helyet, ahol egy vízre boruló fûz törte meg a folyó egyenes sodrását. Folyásnak felfelé haladtam, ez nehézkes volt, mert a helyeket nagyívben kellett megkerülnöm, hogy a talpam alatt elpattanó tavalyról itt maradt száraz nádak hangos roppanása a mostanában amúgy is felettébb éber domikat ne kergesse ki a világból. A derékig érõ gyékényesben a harmattól már kötésig átáztam, ez mégis sokkal jobban esett, mint az elõzõ nap, majd harminc fokos, levegõtlen kánikulában üldözni a nagyfejû uszonyosokat. Megkerültem a fûzfát, fölötte vagy húsz-huszonöt lépéssel bújtam ki a ritkás nádfalból. Néhány másodpercig csak figyeltem a vizet, hátha elárulják magukat kedvenc halaim. Nem mozdult semmi csak a víz csobogta körbe csendesen az útjába hajló fát. A vízbelógó ágak és a túlparti nádas közé dobtam, hagytam az apró aranyszínû csalit tovább úszni, mikor már nem tudtam szemmel követni csak akkor váltottam vissza a felkapókart. Lassan vontattam magam felé a wobblert, nem történt semmi. Újat dobtam, de senkinek nem kellett az ezüstös-zöld levelek alatt vergõdõ csalim. Dobtam volna még, de megint -és azóta már sokszor- eszembe jutott Fefe barátom egyik közös borsodi pecánkon elhangzott mondata “gyerünk innen tovább, nincs rajta hal!” A hely valóban üresnek tûnt. Persze itt nálunk gyakrabban fordul elõ, hogy csak a sokadik dobásra jön a hal, de most mégis tovább indultam. Több ilyen tipikus domolykótanyát meghorgásztam, mégsem sikerült fognom közülük.

Egy jobb kanyar külső ívén, a nagyobb vizek idején alámosott partfal tetején álltam, igyekeztem a sűrű parti növényzet takarásában maradni, közben azon járt az agyam, hogy milyen iszonyatos nagy csobogással leszek, amint leszakad alattam a kiszáradt, szétrepedezett föld. Talán végig sem futott ez a gondolat, mikor a kanyar felső végéről goromba balinrablást hallottam. Maradtam a helyemen, lélegzet visszatartva vártam a folytatást, és a balin újra majd néhány másodperccel később megint a szétrebbent, ijedt snecik közé rontott. Vadászterületét remekül választotta meg, nem volt lehetőség meghorgászni sehonnan, minden irányból teljesen védett volt. Néhány percig még mozdulatlanul figyeltem, majd tovább indultam. Egy tiszta vizű belvíz elvezető csatorna, még éppen csordogáló befolyójához értem, a csatornában lebegő hosszú hínárszálak között kárászok, vörösszárnyúak cikáztak árnyékomtól megriadva, a két víz találkozásánál pedig küszök keresték a zavaros és tiszta víz határán eléjük sodródó táplálékot.

Pár centis világos színű gumihalat akasztottam a kapocsba, amit az ezüstösen csillogó ujjnyi snecik közé ejtettem. Még nem ért le a fenékre, máris rávágásom volt. Vártam a kapást, mégis olyan hirtelen történt, hogy elhibáztam. Aztán még háromszor megismételtem mindezt, a dobást is meg a hibázást is. A további próbálkozásaimra már több érdeklődés nem volt, valamint újabb rablások hangját hozta fentről a víz, ezért visszaakasztottam egy wobblert és tovább indultam.Jellegtelen szakaszokat hagytam magam mögött, többnyire nem is dobtam többet kettőnél helyenként. Igaz, az is kedvem szegte, hogy az alig méretes csukák is elkezdték támadni a domolykóknak szánt csalit, ráadásul nagyon agresszív kedvük volt. Harapásálló előke híján, idegesített, hogy előbb-utóbb valamelyik kis fenevad, torkában a csalimmal távozik.

Már meglehetősen messze eltávolodtam az autótól, a visszavonuláson törtem a fejem, de a kíváncsiság csak hajtott tovább. Elhatároztam, hogy még ötvenet dobok, aztán visszafordulok, de ez is csak egy olyan fogadalom volt, mint a pergető horgászok száját oly sokszor elhagyó “na, még egy utolsót dobok és…” kezdetű. Huszonöt-harminc körül a számolást is abbahagytam, tudtam, hogy úgysem állnék meg az ötvenedik után. Csak addig mentem, csak addig dobáltam, míg meg nem találtam a már reggel óta keresett domikat. Sem mozgásukkal, sem szedéseikkel nem árulták el jelenlétüket, a lomhán kavargó alföldi kisfolyó elbújtatta őket előlem.

A fűzfák vízbelógó rozsdabarna vékonyszálú gyökerei között felgyorsuló vízben rejtőztek és bár nem voltak túlságosan az étvágyuknál, azért a körülbelül százlépésnyi kedvező körülményeket nyújtó szakaszon sikerült jó néhány fiatal példányt becsapnom.

Óvatosan fogták meg a csalit, rávágásról szó nem volt, inkább éppen csak a wobbler veretésének pillanatnyi megszűnése jelezte a kapást. Azonban az úttörőbotnak, gyerekbotnak, sőt újabban már fogpiszkálónak is nevezett, sokszor és oktalanul lenézett, méltatlanul megvetett kis privim, megint tökéletesen közvetítette az apró jeleket, így időben tudtam reagálni. Gondolkoztam – talán csak ennek a könnyű kis pergetőbotnak köszönhetem, hogy ismét ilyen eredményes voltam?

A távolból kocsi hangját hallottam, a motorzúgás egy ideig erősödött, aztán megszűnt, az ajtóit többször is becsukták. Inkább bevágták. Horgászni jöttek, néhány halat a fagyasztóba termelni, bár ilyen ajtócsapkodás után erre nem láttam túl sok esélyt. Lassan vezettem a műcsalit, ütemes remegése ismét kihagyott, egy újabb kapás, egy újabb csukaifjonc térített vissza gondolataimból a horgászathoz, kiemeltem gyorsan, de ez is mélyen torokra nyelte a sárgacsíkos fekete wobblerem. Nehezen, de sérülésmentesen akasztottam ki a horgot. Horogszabadítás közben döntöttem el, meg volt az utolsó dobás, elindulok haza. Komótosan sétáltam vissza az autóig, az időközben kiérkező horgász mögött megálltam, végignéztem amint egy igencsak méretalatti csukát megfog. Mikor észrevette, hogy figyeltem, széles mosollyal az arcán rögtön jelezte felém, hogy éppen méretes. Mintha ettől valóban hosszabbá válna az a szerencsétlen hal. Ennek a kis csukának ott, akkor befellegzett. Szerencsére csak kevés kitaposott helyet láttam arra.

Visszafelé a kis oldalcsatornát ismét megvizsgáltam, de most már gáton kívül is.A vízre boruló kökényes mellõl egy sügért tudtam elcsábítani, párat dobtam még, de utána ott már nem volt több kapásom a sekély, kristálytiszta vízben.

A kis csatorna partján sétáltam még néhány percet, a nádszálakon látszott, hogy nemrég még mekkora volt benne a víz. Megkerültem a szúrós, áthatolhatatlan bozótost, de nem találtam újabb meghorgászható helyeket. A Nap magasról sütött, a gyékényről, fűről is felszárította a reggeli harmatot. Végignéztem a mezei zsályától és pipacsoktól színes gáton, csak egy helyen vetődött rá árnyék, ott megálltam, szusszantam egyet.

Közben elengedtem magam mellett a csukázó horgászt a szebb időket is megélt rozsdásodó kocsijával. Gondoltam meglett a párja a kiscsukának, ezért porzott olyan gyorsan végig a keskeny, kiszáradt védőtöltésen.