Irány a jég. Már csak ez hiányzott. De összehoztam. A súlyosabb sérülteket hátulkötősben kezelik valahol egy lepusztult kórház legeldugottabb rácsos ablakú helységeiben, én meg itt a tó kellős közepén, a lék mellett várom a csodát. Egyelőre még szabadon, de ami késik… Szóval délután egy körül, amikor a légnyomás rohamosan esni kezdett és a halak amúgy is gyenge téli étvágya már jócskán alábbhagyott, kint is voltam a jégen. Az első és egyetlen dolog a sztoriban, ami mentesít a kényszerzubbony viselése alól az, hogy a lékek már készen vártak. Vagyis inkább alig voltak visszafagyva.

Egy kétméteres snecizőt szereltem fel, nyolcas zsinór direktbe, a négytized grammos úszót fél antennára súlyoztam, mert az jó. Pláne jó olyan kis sörétből, amiből vagy tíz darab kellett ehhez. Az éppen hogy csak plusz fokos melegben eldermedt ujjakkal már ez kihívásnak számított. A horogra pinkit tettem, szórtam is néhány szemet az úszó köré és vártam az első halat. Aztán még sokáig vártam, és még tovább. Aztán a következő lék sarkában is vártam. Szürkülni kezdett, lábam is fázott már, összepakoltam.

Guminő szindróma. Mondta Joci, miután elárultam neki, hogy lékpecálni voltam. Nincs igaza, pedig még csak kapásom sem volt 😀