Az egész héten várt Tisza-tavi sügérpeca a vízfelszín állítólagos halmazállapot változása miatt elmaradt. Legalábbis nekem 😉 Nem különösebben érintett rosszul a dolog, gyorsan előszedtem a „B” végszükség tervet, amit már legalább egy hónapja fontolgattam, ráadásul a napokban elég jó infókat is hallottam.
Szabadidőm kevés, napfényes, vagyis inkább világos óráit mindenképpen vízparton, horgászbottal a kézben akarom eltölteni. Csukát mostanában eleget fogtam, gondoltam megint a domolykókat keresem meg a Zagyvában, ezzel töltve ki az üresen maradt szabad órákat. Egy régen nem horgászott überszupertitkos helyemre mentem, ahova rajtam kívül alig-alig vetődött ember, pláne halfogás céljából. Ez mostanra már kicsit megváltozott. Most találkoztam egy humanoiddal, aki már-már halfogásra szinte alkalmas eszközt szorongatott jobb kezében mellső végtagjával, ám ezt használni még csak igen felületesen tudta. Legrosszabb esetben is az óvatlan, tapasztalatlan csukaifjoncokat fenyegette némi veszély. Mint egy megriasztott vaddisznó konda, úgy csörtetett végig előttem és rettenetes csilli-villi támolygókanalával szétcsobogta a vizet. Szerencsére hamarosan beleunt a horgászatba sikertelenségbe és visszamászott a fára visszafordult. Újra csend lett.
Legutóbb tavaly kora tavasszal voltam itt, akkor szép balinokat és domolykókat sikerült becsapnom, ám most nem működött az akkor jól bevált stratégia. Igaz, akkor a fákon kezdtek zöldülni a rügyek, a víz is már melegedni kezdett, most meg éppen hűl. Egy vízbe dőlt, lekopott kérgű nyárfa mellett volt az első egy kapásom, épp amikor már a visszavonuláson törtem a fejem. Sikerült megakasztanom, de még mielőtt a fa alól kifordítottam volna, kiakadt a horgom. Valószínűleg kis csuka lehetett. Még néhány percet – talán tízet is- rászántam a megfogására, hogy megmentsem a napom az elkerülhetetlennek látszó betlitől. Minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült újra kapásra ingerelnem, viszont a megfutamodás, megadás gondolatán felülkerekedett az ősi ösztön. Tudtam, hogy folyásnak lefelé két-háromszáz méterre tőlem van egy mélyebb rész, amit ugyan a túlpartról lehet jobban meghorgászni, azért innen is érdemes lehet megdobni. Elindultam, a közbeeső helyeket meghagytam a visszaútra, bár tudtam, ha ott nem fogok halat, akkor a lehető legrövidebb úton, a lekaszált réten keresztül megyek vissza a kocsihoz.
Néma csendben mentem a vízig, mégis a túlpartról belógó lombtalan ágak alatt apró snecik rebbentek szét. Egész nap nem láttam sehol őket. Bíztam benne, hogy a küszökkel együtt megtaláltam a rablók rejtekét is. Pár centis gumit kötöttem a zsinórom végére, amolyan kissnecit, azzal tapogattam át a feneket. Akadós volt, de hosszas keresgélés után találtam egy pár méter hosszú sávot ahol csak néhány nagyobb elmerült ágon, benyúló gyökéren kellett keresztül vezetni a csalit. Már többször húztam végig a csalit, amikor félúton, ott ahol nem volt akadó, keményen koppant, mintha fába húztam volna. Ösztönösen akasztottam, amire egy lomha rúgás volt a válasz. Igyekeztem gyorsan kivezetni a halat az akadóból, hogy ne tudjon a gyökerek közé beállni. Előttem a visszaforgó mélyében körözött, csak reménykedtem benne, hogy szép domolykó lesz és nem csuka. Amikor feljebb húztam, a letisztult vízben már látszott a nagy, széles feje, és az is tisztán látszott, hogy jól akadt a horog. Leereszkedtem a vízig, kézzel emeltem a partra, hogy néhány gyors fotó után szabadon ereszthessem. Gyorsan dobtam még néhányat (bár tudtam, hogy teljesen hiába), de egy félresikerült leakadással egy nagy, víz alá merült ágat megmozdítottam, amivel egész biztosan megzavartam aznapra az egész helyet.
Tovább mentem, még párszáz métert sétáltam. Kerestem a halakat. Sehol nem láttam árulkodó küszöket mozogni, sehol nem sikerült kapásra bírnom a rablókat. Visszafordultam. Már csak néhány ígéretesnek tűnő helyen dobtam, de az autótól nem messze egy tuskóba szakítottam a gumihalat. Az üresen maradt zsinórt feltekertem, nem kötöttem fel új csalit. Abbahagytam a pecát.
