Fel akartam tölteni az ezres Exage dobját az új powerrel, amit még tavasszal vettem áákcióban 😉 Most meg ősz van és a tekercs már nincs meg, valahol „elkeveredett” egy kisebb mágneses viharban. Ami felénk meglehetősen gyakori. Egy ilyenben tűnt el a …, de az egy másik sztori. Szóval, mivel az életem jelentős hányadát valaminek a keresésével töltöm, úgy döntöttem nem idegesítem magam, marad a régi zsinór. Majd feltöltöm az újat, ha magától előkerül.

Ezek után este már nem volt kedvem összekészíteni a cuccaimat, így azt is reggelre hagytam. Na, azért nem voltak annyira szanaszét, de jobb lett volna néhány előkét, ezt-azt előkészíteni, hogy ne horgászat közben a vízparton kelljen, amikor amúgy is olyan szűkös az idő. Nehezen keltem reggel, a kávéfőzést félálomban oldottam meg, a szenyó és teakészítés már egyszerűbb volt az első dózis kávéval. A teát egy másfeles ásványvizes palackba töltöttem, mert a fenti okok miatt nem kívántam a termoszom előkeríteni. Forró cucc és a műanyag találkozásakor következett egy kis fizika és egy-két keresetlen mondat. Itt már jelezte a család, hogy ők még szívesen aludnának.

Épp a kocsiba pakoltam, amikor csörgött a telefonom. Gondoltam Joci szól, hogy késik tíz percet, amit amúgy bele is kalkuláltam az indulásba. Naná, hogy most nem késett, sőt már majdnem a Zagyva parton járt. Hogy ne kerüljük el egymást egy új, pontosabb helyet egyeztettünk.

Egy kocsmában találkoztunk, (ahol épp egyik törzsvendég vakolta a falat, néhány kisfröccsért, barterba. A másik a játékgépet próbálta jobb belátásra bírni. Látszólag mindegyikük inkább kevesebb, mint több sikerrel. De ez mellékvágány.) Gyors és híg kávé és néhány tengelytnemannyirakímélő kilométer után, beélesítettük a pecákat. Hideg volt, a mellény alá felkerült a plusz pulóver, amit vésztartalékként tartok a kocsiban. A pót zokni sem jött volna rosszul, de már lusta voltam levenni a csizmát. Néhány bemelegítő dobás után a múlthéten meglesett csuka búvóhelyéhez siettem, hátha sikerülne megetetni valami gumival. Nem sikerült, de most nem is láttam, mert víz már jóval opálosabb volt, valószínűleg a belső-Zagyva átmosásának köszönhetően. Már kezdtem kicsit elkedvtelenedni, mert a múlthéten még jól működő csalivezetéssel és fogós csalival nem hogy halig, de még csak kapásig vagy valami kapásszerűségig sem jutottam el. Ami különösen bosszantott, hogy a csukákat már a gumi csobbanásával elriasztottam.

Már a sokadik dobáson voltam túl, amikor végre megtört a jég, illetve csak bíztam benne, hogy megtört. Olyan volt mintha, valami megfogta volna a gumihalat. Újat dobtam, igyekeztem az előző pályán végigvezetni a csalit, amikor határozott kapás kényszerített bevágásra. Szép csuka volt. Ráéreztem. A következő szakaszokon, amik nem tűntek jónak, nem is időztem sokat. Két-három dobás után már léptem is. Aztán egyik dobásommal megint halat találtam, amivel vagy harmadik dobásra sikerült is megetetni a gumihalat. Körülbelül tizenegyig tudtunk halat fogni utána mintha teljesen eltűntek volna. Hiába cserélgettük a csalit, hiába dobtunk a látszólag legjobb helyekre.

Hazaindulás előtt sikerült még egyet fognom, de az már csak a kivétel volt, ami a szabályt erősíti. 😉

Megint reggel nyolckor indultunk (volna 😉 ), nem sokkal később egy jó, forró kávé után már a gáton zötykölődtünk, hogy ott folytassuk a horgászatot, ahol egy hete abbahagytuk. Ahogyan illik, rögtön az első dobásra szakítottam be az első gumit. Nem voltam túl boldog, miközben újra szereltem azon járt az eszem, hogy még most kellene abbahagyni az egészet, mielőtt még nagyobb gondok nem lesznek. Maradtam. Talán tízet, ha dobtam, egy bokor alatti törés mellől erős rávágás jött. Jó halat akasztottam, görbült is a nagyobb privi rendesen. A tiszta víznek és a viszonylag magas partnak köszönhetően végignézhettem, amint a csuka minden erejét, ösztönét és rutinját összeszedve próbál megszabadulni a csalitól és tőlem. Szerencsére nem sikerült neki, szákolás és gyors fényképezés után már úszhatott is tovább.

A fogás és a fárasztás élménye feltöltött és olyan lökést adott, ami egész napra kitartott. Alig mentem lentebb egy kőhajításnyit, a következő kikoptatott helyen megismételtem mindent. A szakítás már menetrendszerűen ment és egy jó csukát is megakasztottam. Igazán látványos kapása volt, mert a túlpartra kidobott és onnan visszapöccintett csalit vette le a vízbeérés pillanatában. Sajnos (vagy nem sajnos?) nem akadt rendesen és a fárasztás végén a lábam előtt szabadult meg a horogról. Rengeteget dobtunk, sokat sétáltunk a kellemes őszi levegőn. Két kapás közt, menet közben megettük az otthonról hozott zsíros kenyeret, ami többet ért ott és akkor, mint egy puccos étterem aranyszegélyű étlapjáról bármi.

Sokat haladtunk, éppen egy igen jó, négyes-ötös körüli csukát figyeltem (persze próbáltam is megfogni, nulla sikerrel) amikor Joci kiabálását hozta a szél. Odasiettem, megszákoltam neki egy termetes domolykót, amit a magas part és óriás dzumbuj miatt, ő egymaga nem tudott. Még mentünk tovább, de a nap már egyre alacsonyabb szögben sütött és a szél is felélénkült. Már majdnem besötétedett mikor visszafordultunk az autókhoz.

Amikor hátrafordultunk és ilyen fényeket láttunk, befejeztük a pecát

Jó negyven percig tartott az út vissza. 🙂 már vaksötétben pakoltuk le a cuccokat az autóknál, pár percet még beszélgettünk Ryobiékkal (aminek külön örülök, hogy személyesen is találkoztunk). Este nem kellett ringatni, de álmomban még egy-két kapásnak bevágtam…

Reggel nyolcra beszéltük meg az indulást. Szerencsénkre az eső nem nagyon ártott a gátnak, így nem sokkal később ;), már a vízparton raktuk össze cuccainkat. Rögtön az első helyen elkezdődött a bajság. Pedig itt még nem is tornyosultak a sötét fellegek a fejem fölött. Wobbleremet a legígéretesebb helyeken húztam, és talán az ötödik dobásra ment el az első halam, ami elég jól húzott és nem is vagyok róla meggyőződve, hogy csuka volt. Gumira váltottam. Ugyanott a következő cirka húsz dobásból kettő csukát akasztottam, mindkettő lefordult. Bosszantott, jiget cseréltem. Elindultam Joci után, mert hallottam, hogy jobb halat fáraszt. Lefotóztam, kezében egy szép csukával.

A harmadik helyen voltam, amikor gumira agresszív rávágást kaptam, sikerült is megakasztani a halat, de néhány másodperccel később megint megkönnyebbült a cucc. Egy csendes, vagyis inkább nem túl hangos „k_anyád” jelzős szószerkezet hagyta el a számat. 4:0 oda. Természetesen itt nem volt még vége, még ugyanabban a beállóban sikerült összehoznom az ötödik lemaradást is valamint a következő száz méteren további kettőt. A hetediknél, mivel az már a partnál akadt le, tisztán látszott, hogy a horog éppen a szájszélben akadt. Az „egynyócvanas” privi kevés volt ahhoz, hogy a csontos csukaszájat átüsse. Mivel a halakat már megtaláltam, nem kellett sokat dobnom, hogy újabb kapást csikarjak ki. A következő halnak olyan erővel vágtam be, hogy nem voltam biztos a botom épségében. Így már akadt. Meg volt az első csuka. Innen már simán ment minden a régi kerékvágásban. Lemaradás alig, megfogott hal pedig egyre több. Egy-két beszakított gumi. Aztán csörgött a telefonom, néztem, hogy ki az, aki ilyenkor zavarni merészel… de csak néztem, mert a kijelzőn egy pókhálószerű törés éktelenkedett. 🙂 Megint kinyírtam egy telefont.