Hajnal kettőkor hagytam el az ágyam (és az agyam), összeszűkült szemekkel és tudatállapottal nem nagyon jutott más eszembe csak a zárt osztály. Komolyan elmebeteg vagyok. De legalább nem vagyok egyedül. 🙂 Két ócska kávé, egy gyilkos energiaital, pár kilométer, és néhány irredenta dal meghallgatása után, de pár perccel a megbeszélt időpont előtt értem a megszokott logisztikai pontra. Hajnali háromkor már túl voltunk az egy autóba cuccoláson és a Gaja-patak felé fordultunk. Félúton felvettük Marcit, hogy ismét egy közös pecán mozdulhassunk el a szegmensben.

A peca lassan és nehézkesen indult, kicsi a víz ennyi embernek, vártam, hogy kicsit szétszakadozzunk. Ugyan már az első helyen halat tudtam akasztani, de az gyorsan le is lépett, persze szidtam is az egyágú szakállnélküli aszoskodást, holott tudtam, hogy én voltam a balfék. Berozsdáltam.

lelassult kanyargó, ahol végre otthon éreztem magam…

Aztán beindult a bolt, ahogy mondani szokták, kicsit ráéreztem, ugyan jóval több volt a lemaradás, mint a megfogott hal, de nem unatkoztam és már nem is bosszantott a dolog. Sajnos szumma egyetlen olyan beállót találtam, ahol én hagyhattam az első lábnyomot, de így is sok helyen tudtam valami kapásfélét kicsikarni.

a legnagyobb pisztrángom

Miután bejártam a patakot, jól megéhezve, jól megszomjazva értem vissza az „alaptáborba”. Pörkölt bográcsban, fehér kenyér, savanyúság, tonik, kávé. Kis pihenő és az elmaradhatatlan csali és felszerelés mustra. Most elsősorban a legyek érdekeltek, soha eddig nem tetszett annyira a legyespeca, mint amit itt láttam a srácoktól. Baj lesz még ebből, semmi kétség…