Vekker nélkül ébredtem, gyors frissítő zuhany, majd az előszobában táskába összekészített ruhákhoz, bedobtam a termosznyi frissen főtt kávét és egy pár szendvicset. Indulás előtt még egy csészényit benyeltem a forró kávéból és megsimogattam a fiúk kobakját. Nemsokára már őket is vinni fogom, biztosan nagy pecások lesznek 🙂
Az éj fekete sötétjében szépen fogytak a kilométerek, és az út elején még szemerkélő esőt is magam mögött hagytam. Épp csak derengett, amikor a kesznyéteni Sajó hídon hajtottam keresztül, lassítottam, szinte meg is álltam, hogy lenézhessek a folyóra. Nem voltam késésben, tulajdonképpen nem is kellett sietnem nagyon, hiszen az akkor előttem lévő három nap jelentős részét a horgászatnak szentelhettem, lábam mégis egyre mélyebbre nyomta a gázpedált. A megbeszélt idő előtt vettem fel Fefét, az útba eső kisboltban feltöltöttük élelmiszerkészletünket, mely a rengeteg cserkelés közben elhasznált energiánkat volt hivatott pótolni. Ekkor még nem tudtuk, legalábbis én nem tudtam, hogy olyan helyeken fogunk járni aznap, hogy a kisbolt komplett raktárkészlete is sovány lenne, a minél több hal megfogására, minél hosszabb folyószakasz felfedezésére irányuló kajtatás során felemésztett energiánk pótlására. A Sajón kezdtünk, vagyis inkább folytattuk, ott, ahol tavaly ilyenkor abba hagytam. A kocsinál megreggeliztünk és annak ellenére, hogy a falat már igen jól esett, mégis gyorsan szinte rágás nélkül tömtük magunkba, hogy mielőbb horgászhassunk.Csípős hideg volt, így mielőtt még combközépig merültünk volna a folyó vizébe, magamra vettem a vastag mellényem, ami a vízen végig szaladó őszi szél miatt igen hasznos holminak bizonyult. Kicsit aggasztott is, hogyha egész nap kitart a szeles idő, az nagyon felemészti majd az erőnket.
Nehézkesen indult, egyrészt a halak sem versenyeztek, hogy egymás elől felzabálják kedvenc táplálékaikat utánzó csalijainkat, másrészt, ilyenkor először át kell hangolódnom a Zagyvai pecáról erre a nekem megszokottól teljesen eltérő, másfajta, domolykós vízi világra. A legutóbb sikeresnek bizonyult módszereket, trükköket próbáltuk, azonban még kapásig sem sikerült eljutnom. A folyó reggeli csendjét Fefe törte meg, illetve egy jóféle domolykó pocskolása, mielőtt Feri nyakon csípte. Reméltem, hogy nem hiába jöttünk erre a helyre, és nem feleslegesen császkálunk fel-alá a lehűlt vízben. A part felé dobtunk, a vízre hajló füzek, fűcsomók alatt kerestük a halat. Először lefelé haladtam, hol az egyik, hol a másik partra váltottam mikor végre egy olyan helyhez értem, ahol már dobás előtt tudtam, hogy halam lesz.
Az első rövid lett, a második már majdnem jó, azonban a harmadik dobás úgy sikerült, hogy teljesen biztos volt a kapás. Alig indítottam el a csalit, épp csak elkezdett veretni a kis wobbler, amikor el is nehezedett a szerelék majd csak egy lomha rúgást éreztem. Rögtön akasztottam és rögtön tudtam, hogy ez esetben nem domolykóval van dolgom. Erősen húzott, meghajlott a kis privi rendesen, de túl sokáig nem gyötörtük egymást, egy perc után már a kezemben volt a hosszú hétvége első hala, az első pergetve megfogott márnám.
Fefének még sikerült domit fogni, illetve nekem is volt elhibázott kapásom és volt, hogy szinte a lábamig követte a wobblert a hal, de mivel az előttem álló napokat elsősorban a Hernád horgászatára szántam, tovább indultunk. Gyönyörű helyeken horgásztunk, rengeteget sétáltunk, hol a parton, szárazra került kavicspadokon, hol a kavicsos mederben, hol hosszan lefelé, hol legalább olyan hosszan fölfelé. Útba ejtettünk igazán húzós vizet, hatalmas, lassú visszaforgót, meredek leszakadt partokat, vízbedőlt ölnyi fákat. Voltak jó kapásaink, domolykókat is sikerült kicsalnunk rejtekükből, de az igazi peca csak ezután következett. Ahogyan haladtunk a Hernádon fölfelé, elértük azt a folyószakaszt, a domolykóparadicsomot, amiről már annyit hallottam, amiről eddig csak álmodtam. Ahogyan a vízben gázolva közelítettünk a legjobbnak bizonyuló helyek felé, ahogyan egyre több igazi domolykótanya tűnt fel a szemem előtt, úgy kerített egyre inkább hatalmába a halfogás ősi ösztöne. A dobásokkal csak finoman közelítettem a legjobb helyek felé, mindig egy-egy fél méterrel közelebb. Közben figyeltem Ferit, amint előbb elhibázza, de a következő dobásra már megfogja az elsőt. Minden dobás, minden pillanat különleges egy ilyen közegben, az elmúló időt képkockánként tárolod el, hogy majd később, amikor messzire sodródsz, újra és újra mindent maradéktalanul felidézz. A szikrázó fényeket, a hangokat, a csobogó vizet, a szelet, a talpad alól elgördülő gömbölyű kavicsokat. A halakat és a barátságot. Persze igazi unikum az, amikor a csalit, amit aprólékos munkával erre a jeles alkalomra készítettél, elkapja a hal. A hal, amire eddig vártál. Nem tudom mennyi domolykót fogtunk itt, nem számoltuk, nem tudom mekkorák voltak a legnagyobbak, nem mértük, azt viszont pontosan tudom, hogy megint felejthetetlen, örök élményekkel gazdagodtam.
Még egy helyen álltunk meg, fogtunk is, de mivel már tizenkét órát pici megszakításokkal a vízben töltöttünk és sajnos Ferinek is hamarosan vissza kellett menni, elindultunk Pere irányába, a III. perei Pecavilág fórumtalálkozóra. Útközben azért Abaújszántón még megálltunk a Szerencs-patakot szemrevételezni, de tényleg csak megnéztük, a botok a kocsiban maradtak. Szerintem jövőre egy délutánt rászánok a patak halaira.
