A horgászcuccokat kellett volna összekészítenem, de mivel semmihez nem volt hangulatom, inkább olvasni kezdtem. Éjjel egy óra is elmúlt, csak azért tettem le a könyvet, mert tudtam mennyire nyűgös leszek, ha nem pihenek legalább egy pár órát. Keveset aludtam, persze azt is rosszul. Csak forgolódtam. Az álmok keveredtek a valósággal, ébredéskor az ágy szélén ülve próbáltam rendet tenni ott bent, tisztázni, hogy meddig tartott Alaszka és a vadon és hol kezdődött a Tisza holtág. Nehezen, de sikerült az ébredés.
Reggel öt körül nem kicsit kellett kapkodnom, hogy alig egy órával később Jocit fel tudjam venni a tőlem közel ötven kilométerre megbeszélt helyen, és neki vághassunk első csongrádi túránknak. Hódmezővásárhelyen megálltunk az első útba eső lángososnál (mert addigra már kellően felizgattam a gyomrom), hogy egy jókora forró sajtos-tejfölössel a bélésünkben hódíthassuk meg a Mártélyi Holt-Tiszát. Gyors pakolászás után televágtuk a hatos faladikot kábé másfél tonna műcsalival, nagy lélegzetet vettünk és egy pici pálinkát, majd elhagytuk a „kikötőt”.
Vízalatti erdő
Először a nagyobb privit szereltem fel, a wolfram végén a kapocsba gumihalat akasztottam. Még a csatornán eveztünk, talán húszat sem dobtam, amikor a gumi helyére egy hendméd wobbler került, és egy vízfölé hajló bozótos alól kicsaltam az első csukakölyköt. Bár nem túl nagy fogás, igen örültem neki, mert a hirtelen jött lehűlés miatt egy sima betlinél nem láttam többet ebben a hétvégében. A csatornáról kiérve, a túlparton vízben álló tuskóerdő horgászszívet megdobbantó látványa fogadott, fent a magasban darvak köröztek hangos lármát csapva. A villanymotor jótékony hatásának köszönhetően pillanatokkal később már a vízi dzsungel kellős közepén horgásztunk. A felszín fölé magasodó korhadt törzsekből, ágakból próbáltunk következtetni a felszín alatti útvesztő tiszta ösvényeire. Azonban nem kellett sokat dobnunk, gyorsan rájöttünk, itt bizony minden akad. Néhány szakadás és szabadítás után sikerült egy újabb kicsi fenevadat csónakba emelnem, miután a laposról a mélyebb víz felé cincált apró neonzöld (van erre a színre egy sokkal találóbb megnevezés) twisztert prédának nézte. Utána a napsütötte parton, majd megint az árnyékban próbáltuk megtalálni a halakat. Közben előkerült a nehézfegyverzetem is. A mélyebb részeken próbáltam támolygókanalat etetni a termetesebb ragadozókkal. Régóta nem dobáltam már két méternél hosszabb és 10 grammnál nagyobb dobósúlyú bottal. Nehéznek és ügyetlennek éreztem, nem is erőtettem sokáig, pedig most is biztos vagyok benne, hogy azzal lett volna esélyem jobb csukát kapásra ingerelni.
Később, a holtág kerek-tónak nevezett részén sikerült újra egy óvatos kapást kicsikarnom. Nem volt ez sem túl nagy, nem is védekezett különösebben, mégis valami különös jóérzéssel töltött el. Nem mellesleg ez a jó érzés köszönhető volt a Napnak is, ami éppen a hátam melengette laposszögben érkező sugaraival. Miután a környéket a legkülönfélébb csalikkal tüzetesen átvizsgáltuk, visszafordultunk és a holtág alsó vége felé fordítottuk a csónak orrát. A csónakból pergetést tiltó táblát (csak halkan jegyzem meg, a rabsicokat nem érdeklik a táblák. Nem olvasni mennek, hanem halat lopni. Mindenáron. Ha a vízkezelő mindenképpen ezt látja a gereblyézés visszaszorításához vezető helyes útnak, szerintem sokkal elegánsabb volna mindennemű horgászatot megtiltani az adott szakaszon.) elhagyva ismét horgászni kezdtünk. Alig másfeles vízben húztam a „tigrincs”színű gumit, amikor a csónaktól három-négy méterre agresszív rávágás után halat akasztottam. Az egynyolcvanas privi szép ívben meghajlott, tudtam, hogy az addigi legszebb mártélyi halam lesz. Nyilván azzal is tisztában voltam, hogy nem rekordlistás hal védekezett a zsinór túlsó végén, mégis meglepődtem, amikor a várt csuka helyett egy süllő vert burványt a felszínre.
Viszlát!
Két-három gyengülő húzás után emeltem ki a vízből, majd fényképezés után szabadon eresztettem. Még vagy egy órát dobáltunk, de a Nap az ártéri nyárfás mögé bújt, kezdett sötétedni, a gorombán hűlő levegő visszafordított minket a kikötőnkbe.
Másnap reggel hétkor indultunk neki, az autó hőmérője mínusz három fokot mutatott, deres volt minden. Jóval kevesebb cuccot hoztunk magunkkal, én már botot is csak egyet tettem a ladikba. A horgászatot ott folytattuk, ahol a süllőt sikerült fognom. Próbáltunk a bokrok és vízbedőlt fák közé dobni így sikerült egy-egy kis csukát horogra csalni. A soványka zsákmány miatt egyre többször váltottunk helyet, néhány dobás után, ha nem volt kapás, gyorsan tovább álltunk. A holtág egyetlen részén találtunk a felszín közelében apró keszegeket, és azokat riogató balinokat. Jobb ötlet híján itt elidőztünk, annak ellenére, hogy itt sem volt sokáig kapásunk. A wobblerem csak egy kis balin követte a csónakig. Gumival egy-egy gyámoltalan kapást rontottam az alattunk lévő négyes vízben, majd egy hasonló után sikerült egy kis süllőt fognom. Néhány helyet még megvizsgáltunk, de a halakat nem, csak a holtág partjánál gyülekező vadkacsa hadat sikerült riogatnunk.
Mártélyi Holt-Tisza