Reggel nyolcra beszéltük meg az indulást. Szerencsénkre az eső nem nagyon ártott a gátnak, így nem sokkal később ;), már a vízparton raktuk össze cuccainkat. Rögtön az első helyen elkezdődött a bajság. Pedig itt még nem is tornyosultak a sötét fellegek a fejem fölött. Wobbleremet a legígéretesebb helyeken húztam, és talán az ötödik dobásra ment el az első halam, ami elég jól húzott és nem is vagyok róla meggyőződve, hogy csuka volt. Gumira váltottam. Ugyanott a következő cirka húsz dobásból kettő csukát akasztottam, mindkettő lefordult. Bosszantott, jiget cseréltem. Elindultam Joci után, mert hallottam, hogy jobb halat fáraszt. Lefotóztam, kezében egy szép csukával.

A harmadik helyen voltam, amikor gumira agresszív rávágást kaptam, sikerült is megakasztani a halat, de néhány másodperccel később megint megkönnyebbült a cucc. Egy csendes, vagyis inkább nem túl hangos „k_anyád” jelzős szószerkezet hagyta el a számat. 4:0 oda. Természetesen itt nem volt még vége, még ugyanabban a beállóban sikerült összehoznom az ötödik lemaradást is valamint a következő száz méteren további kettőt. A hetediknél, mivel az már a partnál akadt le, tisztán látszott, hogy a horog éppen a szájszélben akadt. Az „egynyócvanas” privi kevés volt ahhoz, hogy a csontos csukaszájat átüsse. Mivel a halakat már megtaláltam, nem kellett sokat dobnom, hogy újabb kapást csikarjak ki. A következő halnak olyan erővel vágtam be, hogy nem voltam biztos a botom épségében. Így már akadt. Meg volt az első csuka. Innen már simán ment minden a régi kerékvágásban. Lemaradás alig, megfogott hal pedig egyre több. Egy-két beszakított gumi. Aztán csörgött a telefonom, néztem, hogy ki az, aki ilyenkor zavarni merészel… de csak néztem, mert a kijelzőn egy pókhálószerű törés éktelenkedett. 🙂 Megint kinyírtam egy telefont.